Prológus

Hivatalosan is megnyitom a blogot. Tudom, most mindenki néz, hogy ez már az ezredik blogom, de az igazat megvallva nem igazán találtam az időben a helyem a blog világban. Most viszont úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem ezzel a bloggal, mivel egy csomó ihlet van ezzel a történettel kapcsolatban és ezt tényleg írni fogom lelkesen. Visszajelzéseknek természetesen örülnék, de innentől kezdve nem fogok panaszkodni, ha nincs komi vagy pipa meg ilyenek. Csak felteszem a részeket, hiszen elsősorban magamnak írok, mert szeretem csinálni, második helyen állnak az olvasók, mivel nem akarok már görcsösen megfelelni. Akinek tetszik, az hagyjon maga után nyomot, akinek meg nem, akkor nyomja meg a piros x-et a jobb felső sarokban. 

Amint látjátok, ez egy Fizzy-s blog, nem sok ilyen akad a blogvilágban, az 1D tesóm közül leginkább Lottie és Gemma azok, akik népszerűek, én személy szerint Fizzy-ssel még nem találkoztam. Nem gondolom sablon sztorinak, Louis híres lesz benne, de csak szólóénekesként, az 1D többi tagja nem szerepel benne és olyan sem lesz a történetben, hogy One Direction. Na, majd meglátjátok.

Üdv a blogomban és jó olvasást kívánok, iratkozzatok fel, ha tetszik, hogy időben értesüljetek az új részekről. 

Minden megváltozott, amikor találkoztam vele: rosszabbra fordultak a dolgok, s egyre jobban szenvedtem. Nem szeret engem, mert számára csak egy kislány vagyok, ezért esélyt sem szeretne nekem adni, szerintem viszont a szerelemben nem számít a kor. Louis nem tudhatja meg, mert kinyírna engem is, és őt is. Mondjuk értem nem is lenne kár, de nem szeretném, ha neki valami baja esne, mert azt nem élném túl. A legfájdalmasabb mégiscsak az volt, amikor megláttam egy másik nővel, akiről kiderült, hogy a barátnője, legszívesebben eltűntem volna a világból. Itt határoztam el magam, hogy véget vetek az életemnek, mert semmi értelme így élnem, ráadásul egy városban élünk, s nem olyan nagy az, hogy messziről eltudjam őt kerülni. Mindig késztetést éreztem, hogy odamenjek az edzésére és ott megvárjam.

Egyszer csak egy kórteremben ébredtem fel, s utoljára arra emlékeztem, hogy bevettem egy csomó pirulát. Kicsit mérges lettem, hogy nem haltak meghalni, hanem azt akarták, hogy továbbra is szenvedjek, és senki más nem tudná megoldani a problémámat, csak kizárólag Ő. De Őt nem érdeklem, nem izgatta fel magát, ami velem történt, mit is várhattam volna, emiatt nem csak, hogy kislánynak tart, de még szánalmasnak és éretlennek is. Rádöbbentem, hogy ezzel a hülyeséggel csak elrontottam a dolgokat az amúgy is válságban lévő időszakban. Csökkentek az esélyeim, csak röhög rajtam, s nem mertem a szeme elé kerülni, még otthonról sem mozdultam ki.  

Pár nap múlva reggel valaki benyitott a szobámba.

-Biztos csak anya az vagy Lottie. –gondoltam magamban, majd be is fordultam a fal felé, hiszen ők mindennapos vendégeim itt.

-Jól vagy? –szólalt meg egy ismerős férfi hang, de nem Louis-é volt az, se nem anya férjéé, ezért odanéztem és Őt láttam belépni egy csokor virággal a kezében könnyes szemekkel.

-Ne haragudj, csak most tudtam meg, hogy mi történt veled, s ez mind az én hibám. –szipogta, láttam rajta, hogy közelebb szeretne jönni hozzám, de megrettent, félt a reakciómtól, pedig mindennél jobban örültem, hogy eljött hozzám.

-Gyere ide! –utasítottam, s már jött is, majd a lábam elé az ágyra helyezte a virágot. Nagyon szánalmasnak éreztem magam az öngyilkossági kísérlet miatt, tudtam nagyon jól, hogy csak sajnálatból jött el hozzám.

Ekkor megint kinyílt az ajtó és Louis haragos tekintetével találtam magam szemben.