8. rész - A cél

Itt az új rész. Remélem mindenkinek békésen telt a karácsony és szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni, mert ebben az évben több rész már nem lesz. Találkozunk 2015-ben is. Jó olvasást!

Felicite Tomlinson

Hamarosan megérkeztem Grazba, az út nagyon hosszú volt, vagy lehet csak azért tűnt annak, mert már alig vártam, hogy megérkezzek és keresni kezdjem. Fogtam egy taxit és a városba vitettem magam, a főtéren tett ki, majd kifizettem és továbbmentem, amerre gondoltam. Elhatároztam, hogy ismét kérdezgetni fogom az embereket, hátha valaki tud segíteni, bár, aki sokat tud róla, az meg nem fog nekem semmit sem mondani, mint, ahogy az a játékos sem. Nélküle is tudtam volna, hogy ha Salzburgban nincs, akkor Grazban lehet csak, de azt nem, hogy az ottani házát már eladta, bár nyilvánvaló volt. Nem nagyon tudtak itt sem segíteni, ezért betértem egy vendéglőbe, mert megéheztem. Helyet foglaltam, nem sokkal később a pincérnő egy étlapot helyezett elém, majd odébb ment. Kinyitottam, s kerestem az angol nyelvű oldalakat, de nem nagyon találtam, ezért odahívtam a pincérnőt, hogy segítsen.

-Van angol nyelvű étlapotok is? –kérdeztem.

-Igen, persze! Egy pillanat és hozom. –mondta kedvesen és mosolyogva, majd hozta is, amit kértem, s elém rakta.

-Köszönöm. –mondtam, majd kinyitottam és elkezdtem válogatni. Ekkor eszembe jutott, hogy talán őt is meg kéne kérdeznem, hogy ismeri-e, bár kicsi volt az esélye, hogy tud is segíteni, de semmit sem fogok veszíteni azzal, ha rákérdezek. Hívattam ismét, már másodjára, de ennek ellenére továbbra is egy kedves mosoly ült ki az arcára, ami miatt csak még szimpatikusabb lett.

-Miben segíthetek? –kérdezte.

-Lenne egy kérdésem. Nem tudom, hogy ismerte-e olyan személyt, hogy Christoph Leitgeb? –tértem rá a lényegre. Egy kicsit elgondolkodott, majd szólásra nyitotta a száját.

-Hát én nem, de, ha akarod, akkor megkérdezem a többieket is, hátha ők többet tudnak mondani. Ha nem tévedek, ő focista, ugye? –kedvessége határtalan volt, én csak bólogattam, majd odébb is állt. Nem ment rögtön megkérdezni a kollégáit, mivel bizonyára sok dolga volt és az volt számára az első és nem az én ostoba kérdésem. Egyáltalán örülnöm kellene, hogy végig kérdezi a munkatársait, biztos volt benne, hogy valaki többet tud róla, ez már bíztató volt, sőt még az is, hogy hajlandó náluk is rákérdezni, ezért elkezdtem reménykedni.

Fél óra múlva kihozták a rendelt ételt, s ahogy a pincérnő közeledett az asztalom felé, hevesebben dobogott a szívem, hogy megkérdezte-e és, hogy akadt-e olyan, aki tud segíteni. Ha nem hozza szóba, akkor én biztos, hogy nem fogom sürgetni és, amint megettem, kifizetem és továbbállok.

-Mindjárt jön a főnök és beszélget veled. –erre a mondatra felkaptam a fejem, ezek szerint a főnöke ismeri és segíteni is szándékozik. Elkezdtem az evést, és nem sokkal később egy középkorú férfi közeledett felém, ezek szerint ő a főnök. Megállt előttem, majd szólásra nyitotta a száját, én meg csak megállás nélkül őt néztem.

-Jó napot! Hallottam, segítségre van szüksége. –kezdett bele, egyből angolul mondta, bizonyára átadták neki, hogy külföldi vagyok.

-Öööö…igen! –makogtam, mert sehogy sem tudtam szóhoz jutni, hogy ilyen segítőkészek hozzám.

-Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Ivan Mastanevic vagyok és én vagyok az étterem tulajdonosa. –nyújtotta a kezét.

-Felicite Tomlinson. –kezet ráztam vele, miközben a nevemet mondtam. –Tessék leülni. –mutattam a velem szemben lévő ülőhelyre, helyet is foglalt.

-Köszönöm! –mondta. –Nos, akkor miben segíthetek? Hallottam, hogy Christoph Leitgebet keresi.

-Igen, őt. Tud valamit róla? Tudja, hol tartózkodik? –kérdeztem, majd beleittam a narancslevembe.

-Mondja csak! Miért érdekli és miért ennyire fontos? Ön kicsoda? –tette fel a kérdéseket, és ha csak annyit mondok, hogy egy brit tinilány, aki odáig van érte, faképnél fog hagyni. Komolyabban kell viselkednem, ha nem akarom, hogy ez történjen. Meg kell mondanom az igazat, de egy kicsit ferdíteni kell rajta, hogy elárulja, hol tartózkodik.

-Gondolom, tudja, hogy már Angliában játszik, a Doncaster Roversben. –kezdtem bele a mondandómba, majd vettem egy levegőt. –Az a helyzet, hogy kisebb konfliktus alakult ki a csapaton belül, de pontosan nem tudom, hogy mi, emiatt jöhetett el minden szó nélkül. Ja, és kifelejtettem, hogy az egyik csapattársa az én bátyám, ezért is ismerem közelebbről, mert rendszeresen kijárok az edzésekre megnézni, amikor időm van rá. Senki sem tud róla semmit, a szurkolókat el kellett csitítani, azt mondtuk nekik, hogy sérült és egy darabig nem lesz. Elhitték és lenyugodtam és a sajtó sem foglalkozik vele ennek köszönhetően. Nem veszi fel a telefont senkinek sem, de úgy vannak vele, hogy majd visszamegy, ha olyan kedve lesz, nem is értem őket, bármi történhetett vele, felháborító, ahogy leszarják a másikat, ezért eljöttem én magam, mert nagyon aggódom érte. Persze, ők nem tudnak róla, csak a bátyám, de őt sem izgatja annyira a dolog, mint, ahogyan engem. –ennek a fele sem volt igaza, de reménykedtem benne, hogy elhiszik. Biztosan tudtak róla, hogy itt van és majd visszamegy, nem kötötték az orromra, de annyira idegesített, hogy Louis miatt alakult ki ez a helyzet és nem akarom, hogy a hülyékre hallgasson és, hogy meneküljön a problémák előtt. Mert ez igenis menekülés. Nem tudom, hogy az úr tud a rendőrségi ügyről, már ha azóta van olyan, meg a késes támadásról, ami nem is igaz, hanem csak Louis fantáziájában történt csak meg. Reméltem, hogy ideáig nem ért el az a hír. Bíztam Louisban, mert azt mondta nem jelenti fel, de mostanában hamis volt, nem nagyon lehetett neki hinni. Mégis mennyire valós, hogy egy eltűnt személyt nem keresnek, hanem megvárják, míg előkerül, miközben még a rendőrségen sem jelentik be. Most aztán várhatom a segítséget, ki fog nevetni. Direkt figyeltem az arckifejezését, nem nagyon láttam rajta érzelmeket, de abban biztos voltam, hogy nem hitt nekem, mert hatalmas baromságot mondtam.

-Érdekes történet ez. –mondta, aztán kínos csend keletkezett, amit igyekeztem megtörni, de semmi jó nem jutott az eszembe.

-Tudja, hogy hol van? –nyögtem ki nagy nehezen. –Itt van a városban? –faggatóztam tovább.

-Ez most engem is ledöbbentett, én azt hittem Angliában van. –mondta meglepődve, de volt egy olyan érzésem, hogy nem akarja elmondani, hol van. Nem csodálkozom rajta, fordított esetben én sem tenném, főleg, ha az egyik rokonom lenne, bár nem tudom, hogy ez az úr milyen kapcsolatban áll vele.

-Azért köszönöm! Megértem, hogy nem akarja kiadni hollétét! –mondtam lehajtott fejjel.

-Hát, ha tudja bizonyítani, hogy maga valóban annak a futballistának a testvére és utána azt, hogy a testvére valóban abban a csapatban játszik, akkor beszélhetünk, de különben nem tudok ebben segíteni, sajnálom. –érthető, de én be fogom neki bizonyítani, kicsoda vagyok, ha kell, akkor idehívom Louist.

-Hát persze. –kutattam a táskámban a személyim után, majd elétettem, ő megnézte.

-És hogy hívják a testvérét? –kérdezte.

-Louis Tomlinson. –mondtam határozottan, ekkor elgondolkodott, majd így szólt.

-Ő nem egy énekes? Mi köze neki a focihoz? –gondoltam, hogy kételkedni fog.

-Igen, valóban úgy van, ahogy mondja, de csak hobbiból focizik és mivel most hosszabb szünetet kapott, ezért a szabadidejét a csapatban tölti a focival. Nézzen csak utána, a csapat tagja és a keretben is ott van.

-Semmi szükség rá, én elhiszem, tudom, ki az a Louis Tomlinson. –hirtelen megváltozott a viselkedése velem szemben, amint megtudta, hogy kinek a testvére vagyok. Mondjuk eddig is kedves volt, de most szándékában állt segíteni is abban, hogy megtaláljam a keresett személyt.

-Tehát még mindig azt mondja, hogy azt hitte, Angliában van? –tettem fel a kérdést.

-Igen, mert ez így is van, én nem hazudtam, nem szokásom. –védekezett, de én úgy hiszem, hogy nincs olyan ember, aki mindig a színtiszta igazat mondja. Csak a szokásos sablon duma ez is, legyintettem, de csak gondolatban. Nem olyan fontos ez, a lényeg, hogy megtaláljam, és úgy érzem, egyre közelebb vagyok a célhoz. Ekkor megcsörrent a telefonom, biztos, hogy Louis az megint, sosem veszem fel neki, nem tud érdekelni. Azért ránéztem a telefonom képernyőjére, hogy megbizonyosodjak róla, s most nem a megszokott arc köszönt vissza rám, hanem anyáé, így úgy gondoltam, mindenképp fel kell vennem.

-Bocsánat, de ez nagyon sürgős. Sietek! –mondtam, s megvártam a válaszát.

-Persze, csak nyugodtan. –ekkor elvonultam a női mosdóba, hogy semmi esetre se hallhassa a telefonbeszélgetésem. Mondjuk az is eszembe jutott, hogy Louis az anya telefonjáról, de csak nem.

-Szia anya, jól vagyok, nem kell aggódnod, mindjárt célba érek és akkor indulok is haza és remélem nem egyedül. –szóltam bele, elhadartam ezt a mondatot, az utolsó részt igazán nem kellett volna beletennem, de most már késő.

-Tudod, mennyire aggódtunk érted? Főleg, hogy nem vetted fel a telefont. –közölte megkönnyebbülten.

-Igen, tudom és azért nem vettem fel, mert jelenleg nem vagyok kíváncsi Louisra, főleg nem most! –mondtam.

-Elhiszem, de nem is utazhatnál egyedül. Elmenjünk érted? Mondd meg, hogy hol vagy! –utasított, azonban ez nem is tűnt olyan rossz ötletnek, főleg, ha Louis is jön. De aztán el is vetettem az ötletet, mert kételkedtem abban, hogy Louis jelenléte jól jönne-e ebbe a helyzetbe, akkor meg még inkább nem fog visszajönni. Úgysem tudnám rávenni, hogy kérjen tőle bocsánatot, mert egy beképzelt majom.

-Nem, semmi szükség rá! Holnap indulok haza, ha minden igaz. –mondtam, majd le is tettem a telefont, majd siettem vissza az úrhoz, hogy megbeszéljem vele a dolgokat.

-Na, itt is vagyok. –közöltem, aztán visszaültem a helyemre, és beleettem az ebédembe, ami nagyon nehezen fogyott, mert inkább a beszélgetésre koncentráltam, nem az ételre.

-Tehát azt állítja, hogy elmenekült Angliából? –kérdezett rá, én csak bólogattam, majd szólásra nyitottam a szám.

-Biztos vagyok benne, hogy visszajött ide. –vágtam rá határozottan. Elővett egy papírt, írt is rá valamit, majd átnyújtotta nekem. Látszólag egy cím volt ráírva, s mellé egy telefonszám.

-Ezen a címen hátha többet tudnak mondani. Ha nincsenek épp otthon, akkor nyugodtan felhívhatja őket telefonon. –mondta.

Szóhoz sem tudtam jutni, nem gondoltam, hogy ilyen hamar célba érek, fülig ért a szám, azonban olyan hirtelen tűnt is el az arcomról a mosoly, mert eszembe jutott, hogy mi van, ha ott nem tudnak segíteni, vagy, ha elutasítóak lesznek. Esetleg mégsem idejött, hanem egy olyan helyre menekült, ahol senki sem keresné, mert nem jut eszébe. Próbáltam csak a jóra gondolni és optimistán hozzáállni a dolgokhoz.

-Nagyon szépen köszönöm! Mivel hálálhatnám meg a kedvességét?

-Igazán nincs mit és azzal, hogy végre elfogyasztja az ebédét és, amikor csak tud, visszatér hozzánk. –mondta nevetve, ekkor én is elnevettem magam, amiért megfeledkeztem az evésről. Ki volt már hűlve, de ennek ellenére megettem, az úr magamra is hagyott, de előtte elköszönt. Miután megettem, kifizettem majd távoztam is. Fogtam egy taxit és elvitettem magam a felírt címre, magamtól oda nem találnék. Amikor közeledtünk a helyszín felé, egyre jobban izgultam, mert be kell csöngetnem abba a házba.

A kezem a csengőn pihent, miközben hevesen vert a szívem az izgalomtól, egyszerűen nem mertem megnyomni. Furcsa érzés kerített hatalmába, valami olyasmi, hogy most itt találkozhatok vele, emiatt is féltem annyira. Mi van, ha itt lakik, és személyesen ő nyit nekem ajtót? Azt nem élném túl, főleg, hogy az izgalom túl tesz mindenen.

Nagy nehezen lenyomtam a kicsi gombot, zenélni kezdett odabent, de kihallatszott, tehát biztos voltam benne, hogy nem romlott el a csengőjük. Hátrébb léptem, a szívemre tettem a kezem, közeledett a pillanat, amitől egész végig féltem. Becsuktam a szemem, s ekkor meghallottam az ajtó nyitódását. Nagy meglepetésemre egy középkorú nő állt ott, ekkor megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.

-Jó napot! –köszöntem.

-Jó napot! Miben segíthetek? –kérdezte. Összeszedtem magam, hogy szóhoz tudjak jutni.

-Keresek egy személyt, akit úgy hívnak, hogy Christoph Leitgeb. –tértem a lényegre, hangomban érezhető volt az izgatottság, de próbáltam leplezni. Kevés sikerrel, legalábbis én így éreztem.

-Ki keresi és mi okból? –kérdezte egy cseppet sem kedvesen. Kissé furcsa volt ez a nő.

-A barátnője vagyok, csak napok óta nem tudom elérni, ezért gondoltam, idejövök, hátha itt tartózkodik. –hazudtam, meglepettség ült az arcára, nem szólt semmit, csak eltűnt az ajtóból, de azt nyitva hagyta. Talán most értesíti őt.