Itt az új rész. Remélem mindenkinek békésen telt a karácsony és szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni, mert ebben az évben több rész már nem lesz. Találkozunk 2015-ben is. Jó olvasást!
Felicite Tomlinson
Hamarosan
megérkeztem Grazba, az út nagyon hosszú volt, vagy lehet csak azért tűnt annak,
mert már alig vártam, hogy megérkezzek és keresni kezdjem. Fogtam egy taxit és
a városba vitettem magam, a főtéren tett ki, majd kifizettem és továbbmentem,
amerre gondoltam. Elhatároztam, hogy ismét kérdezgetni fogom az embereket,
hátha valaki tud segíteni, bár, aki sokat tud róla, az meg nem fog nekem semmit
sem mondani, mint, ahogy az a játékos sem. Nélküle is tudtam volna, hogy ha
Salzburgban nincs, akkor Grazban lehet csak, de azt nem, hogy az ottani házát
már eladta, bár nyilvánvaló volt. Nem nagyon tudtak itt sem segíteni, ezért
betértem egy vendéglőbe, mert megéheztem. Helyet foglaltam, nem sokkal később a
pincérnő egy étlapot helyezett elém, majd odébb ment. Kinyitottam, s kerestem
az angol nyelvű oldalakat, de nem nagyon találtam, ezért odahívtam a pincérnőt,
hogy segítsen.
-Van
angol nyelvű étlapotok is? –kérdeztem.
-Igen,
persze! Egy pillanat és hozom. –mondta kedvesen és mosolyogva, majd hozta is,
amit kértem, s elém rakta.
-Köszönöm.
–mondtam, majd kinyitottam és elkezdtem válogatni. Ekkor eszembe jutott, hogy
talán őt is meg kéne kérdeznem, hogy ismeri-e, bár kicsi volt az esélye, hogy
tud is segíteni, de semmit sem fogok veszíteni azzal, ha rákérdezek. Hívattam
ismét, már másodjára, de ennek ellenére továbbra is egy kedves mosoly ült ki az
arcára, ami miatt csak még szimpatikusabb lett.
-Miben
segíthetek? –kérdezte.
-Lenne
egy kérdésem. Nem tudom, hogy ismerte-e olyan személyt, hogy Christoph Leitgeb?
–tértem rá a lényegre. Egy kicsit elgondolkodott, majd szólásra nyitotta a
száját.
-Hát
én nem, de, ha akarod, akkor megkérdezem a többieket is, hátha ők többet tudnak
mondani. Ha nem tévedek, ő focista, ugye? –kedvessége határtalan volt, én csak
bólogattam, majd odébb is állt. Nem ment rögtön megkérdezni a kollégáit, mivel
bizonyára sok dolga volt és az volt számára az első és nem az én ostoba kérdésem.
Egyáltalán örülnöm kellene, hogy végig kérdezi a munkatársait, biztos volt
benne, hogy valaki többet tud róla, ez már bíztató volt, sőt még az is, hogy
hajlandó náluk is rákérdezni, ezért elkezdtem reménykedni.
Fél
óra múlva kihozták a rendelt ételt, s ahogy a pincérnő közeledett az asztalom
felé, hevesebben dobogott a szívem, hogy megkérdezte-e és, hogy akadt-e olyan,
aki tud segíteni. Ha nem hozza szóba, akkor én biztos, hogy nem fogom sürgetni
és, amint megettem, kifizetem és továbbállok.
-Mindjárt
jön a főnök és beszélget veled. –erre a mondatra felkaptam a fejem, ezek
szerint a főnöke ismeri és segíteni is szándékozik. Elkezdtem az evést, és nem
sokkal később egy középkorú férfi közeledett felém, ezek szerint ő a főnök.
Megállt előttem, majd szólásra nyitotta a száját, én meg csak megállás nélkül
őt néztem.
-Jó
napot! Hallottam, segítségre van szüksége. –kezdett bele, egyből angolul
mondta, bizonyára átadták neki, hogy külföldi vagyok.
-Öööö…igen!
–makogtam, mert sehogy sem tudtam szóhoz jutni, hogy ilyen segítőkészek hozzám.
-Engedd
meg, hogy bemutatkozzam! Ivan Mastanevic vagyok és én vagyok az étterem
tulajdonosa. –nyújtotta a kezét.
-Felicite
Tomlinson. –kezet ráztam vele, miközben a nevemet mondtam. –Tessék leülni.
–mutattam a velem szemben lévő ülőhelyre, helyet is foglalt.
-Köszönöm!
–mondta. –Nos, akkor miben segíthetek? Hallottam, hogy Christoph Leitgebet
keresi.
-Igen,
őt. Tud valamit róla? Tudja, hol tartózkodik? –kérdeztem, majd beleittam a
narancslevembe.
-Mondja
csak! Miért érdekli és miért ennyire fontos? Ön kicsoda? –tette fel a
kérdéseket, és ha csak annyit mondok, hogy egy brit tinilány, aki odáig van
érte, faképnél fog hagyni. Komolyabban kell viselkednem, ha nem akarom, hogy ez
történjen. Meg kell mondanom az igazat, de egy kicsit ferdíteni kell rajta,
hogy elárulja, hol tartózkodik.
-Gondolom,
tudja, hogy már Angliában játszik, a Doncaster Roversben. –kezdtem bele a
mondandómba, majd vettem egy levegőt. –Az a helyzet, hogy kisebb konfliktus
alakult ki a csapaton belül, de pontosan nem tudom, hogy mi, emiatt jöhetett el
minden szó nélkül. Ja, és kifelejtettem, hogy az egyik csapattársa az én
bátyám, ezért is ismerem közelebbről, mert rendszeresen kijárok az edzésekre
megnézni, amikor időm van rá. Senki sem tud róla semmit, a szurkolókat el
kellett csitítani, azt mondtuk nekik, hogy sérült és egy darabig nem lesz.
Elhitték és lenyugodtam és a sajtó sem foglalkozik vele ennek köszönhetően. Nem
veszi fel a telefont senkinek sem, de úgy vannak vele, hogy majd visszamegy, ha
olyan kedve lesz, nem is értem őket, bármi történhetett vele, felháborító,
ahogy leszarják a másikat, ezért eljöttem én magam, mert nagyon aggódom érte.
Persze, ők nem tudnak róla, csak a bátyám, de őt sem izgatja annyira a dolog,
mint, ahogyan engem. –ennek a fele sem volt igaza, de reménykedtem benne, hogy
elhiszik. Biztosan tudtak róla, hogy itt van és majd visszamegy, nem kötötték
az orromra, de annyira idegesített, hogy Louis miatt alakult ki ez a helyzet és
nem akarom, hogy a hülyékre hallgasson és, hogy meneküljön a problémák előtt.
Mert ez igenis menekülés. Nem tudom, hogy az úr tud a rendőrségi ügyről, már ha
azóta van olyan, meg a késes támadásról, ami nem is igaz, hanem csak Louis fantáziájában
történt csak meg. Reméltem, hogy ideáig nem ért el az a hír. Bíztam Louisban,
mert azt mondta nem jelenti fel, de mostanában hamis volt, nem nagyon lehetett
neki hinni. Mégis mennyire valós, hogy egy eltűnt személyt nem keresnek, hanem
megvárják, míg előkerül, miközben még a rendőrségen sem jelentik be. Most aztán
várhatom a segítséget, ki fog nevetni. Direkt figyeltem az arckifejezését, nem
nagyon láttam rajta érzelmeket, de abban biztos voltam, hogy nem hitt nekem,
mert hatalmas baromságot mondtam.
-Érdekes
történet ez. –mondta, aztán kínos csend keletkezett, amit igyekeztem megtörni,
de semmi jó nem jutott az eszembe.
-Tudja,
hogy hol van? –nyögtem ki nagy nehezen. –Itt van a városban? –faggatóztam
tovább.
-Ez
most engem is ledöbbentett, én azt hittem Angliában van. –mondta meglepődve, de
volt egy olyan érzésem, hogy nem akarja elmondani, hol van. Nem csodálkozom
rajta, fordított esetben én sem tenném, főleg, ha az egyik rokonom lenne, bár
nem tudom, hogy ez az úr milyen kapcsolatban áll vele.
-Azért
köszönöm! Megértem, hogy nem akarja kiadni hollétét! –mondtam lehajtott fejjel.
-Hát,
ha tudja bizonyítani, hogy maga valóban annak a futballistának a testvére és
utána azt, hogy a testvére valóban abban a csapatban játszik, akkor
beszélhetünk, de különben nem tudok ebben segíteni, sajnálom. –érthető, de én
be fogom neki bizonyítani, kicsoda vagyok, ha kell, akkor idehívom Louist.
-Hát
persze. –kutattam a táskámban a személyim után, majd elétettem, ő megnézte.
-És
hogy hívják a testvérét? –kérdezte.
-Louis
Tomlinson. –mondtam határozottan, ekkor elgondolkodott, majd így szólt.
-Ő
nem egy énekes? Mi köze neki a focihoz? –gondoltam, hogy kételkedni fog.
-Igen,
valóban úgy van, ahogy mondja, de csak hobbiból focizik és mivel most hosszabb
szünetet kapott, ezért a szabadidejét a csapatban tölti a focival. Nézzen csak
utána, a csapat tagja és a keretben is ott van.
-Semmi
szükség rá, én elhiszem, tudom, ki az a Louis Tomlinson. –hirtelen megváltozott
a viselkedése velem szemben, amint megtudta, hogy kinek a testvére vagyok.
Mondjuk eddig is kedves volt, de most szándékában állt segíteni is abban, hogy
megtaláljam a keresett személyt.
-Tehát
még mindig azt mondja, hogy azt hitte, Angliában van? –tettem fel a kérdést.
-Igen,
mert ez így is van, én nem hazudtam, nem szokásom. –védekezett, de én úgy
hiszem, hogy nincs olyan ember, aki mindig a színtiszta igazat mondja. Csak a
szokásos sablon duma ez is, legyintettem, de csak gondolatban. Nem olyan fontos
ez, a lényeg, hogy megtaláljam, és úgy érzem, egyre közelebb vagyok a célhoz.
Ekkor megcsörrent a telefonom, biztos, hogy Louis az megint, sosem veszem fel
neki, nem tud érdekelni. Azért ránéztem a telefonom képernyőjére, hogy
megbizonyosodjak róla, s most nem a megszokott arc köszönt vissza rám, hanem
anyáé, így úgy gondoltam, mindenképp fel kell vennem.
-Bocsánat,
de ez nagyon sürgős. Sietek! –mondtam, s megvártam a válaszát.
-Persze,
csak nyugodtan. –ekkor elvonultam a női mosdóba, hogy semmi esetre se hallhassa
a telefonbeszélgetésem. Mondjuk az is eszembe jutott, hogy Louis az anya
telefonjáról, de csak nem.
-Szia
anya, jól vagyok, nem kell aggódnod, mindjárt célba érek és akkor indulok is
haza és remélem nem egyedül. –szóltam bele, elhadartam ezt a mondatot, az
utolsó részt igazán nem kellett volna beletennem, de most már késő.
-Tudod,
mennyire aggódtunk érted? Főleg, hogy nem vetted fel a telefont. –közölte
megkönnyebbülten.
-Igen,
tudom és azért nem vettem fel, mert jelenleg nem vagyok kíváncsi Louisra, főleg
nem most! –mondtam.
-Elhiszem,
de nem is utazhatnál egyedül. Elmenjünk érted? Mondd meg, hogy hol vagy!
–utasított, azonban ez nem is tűnt olyan rossz ötletnek, főleg, ha Louis is
jön. De aztán el is vetettem az ötletet, mert kételkedtem abban, hogy Louis
jelenléte jól jönne-e ebbe a helyzetbe, akkor meg még inkább nem fog
visszajönni. Úgysem tudnám rávenni, hogy kérjen tőle bocsánatot, mert egy
beképzelt majom.
-Nem,
semmi szükség rá! Holnap indulok haza, ha minden igaz. –mondtam, majd le is
tettem a telefont, majd siettem vissza az úrhoz, hogy megbeszéljem vele a
dolgokat.
-Na,
itt is vagyok. –közöltem, aztán visszaültem a helyemre, és beleettem az
ebédembe, ami nagyon nehezen fogyott, mert inkább a beszélgetésre
koncentráltam, nem az ételre.
-Tehát
azt állítja, hogy elmenekült Angliából? –kérdezett rá, én csak bólogattam, majd
szólásra nyitottam a szám.
-Biztos
vagyok benne, hogy visszajött ide. –vágtam rá határozottan. Elővett egy papírt,
írt is rá valamit, majd átnyújtotta nekem. Látszólag egy cím volt ráírva, s
mellé egy telefonszám.
-Ezen
a címen hátha többet tudnak mondani. Ha nincsenek épp otthon, akkor nyugodtan
felhívhatja őket telefonon. –mondta.
Szóhoz
sem tudtam jutni, nem gondoltam, hogy ilyen hamar célba érek, fülig ért a szám,
azonban olyan hirtelen tűnt is el az arcomról a mosoly, mert eszembe jutott,
hogy mi van, ha ott nem tudnak segíteni, vagy, ha elutasítóak lesznek. Esetleg
mégsem idejött, hanem egy olyan helyre menekült, ahol senki sem keresné, mert
nem jut eszébe. Próbáltam csak a jóra gondolni és optimistán hozzáállni a
dolgokhoz.
-Nagyon
szépen köszönöm! Mivel hálálhatnám meg a kedvességét?
-Igazán
nincs mit és azzal, hogy végre elfogyasztja az ebédét és, amikor csak tud,
visszatér hozzánk. –mondta nevetve, ekkor én is elnevettem magam, amiért
megfeledkeztem az evésről. Ki volt már hűlve, de ennek ellenére megettem, az úr
magamra is hagyott, de előtte elköszönt. Miután megettem, kifizettem majd
távoztam is. Fogtam egy taxit és elvitettem magam a felírt címre, magamtól oda
nem találnék. Amikor közeledtünk a helyszín felé, egyre jobban izgultam, mert
be kell csöngetnem abba a házba.
A
kezem a csengőn pihent, miközben hevesen vert a szívem az izgalomtól,
egyszerűen nem mertem megnyomni. Furcsa érzés kerített hatalmába, valami
olyasmi, hogy most itt találkozhatok vele, emiatt is féltem annyira. Mi van, ha
itt lakik, és személyesen ő nyit nekem ajtót? Azt nem élném túl, főleg, hogy az
izgalom túl tesz mindenen.
Nagy
nehezen lenyomtam a kicsi gombot, zenélni kezdett odabent, de kihallatszott,
tehát biztos voltam benne, hogy nem romlott el a csengőjük. Hátrébb léptem, a
szívemre tettem a kezem, közeledett a pillanat, amitől egész végig féltem.
Becsuktam a szemem, s ekkor meghallottam az ajtó nyitódását. Nagy
meglepetésemre egy középkorú nő állt ott, ekkor megkönnyebbülten kifújtam a
levegőt.
-Jó
napot! –köszöntem.
-Jó
napot! Miben segíthetek? –kérdezte. Összeszedtem magam, hogy szóhoz tudjak
jutni.
-Keresek
egy személyt, akit úgy hívnak, hogy Christoph Leitgeb. –tértem a lényegre,
hangomban érezhető volt az izgatottság, de próbáltam leplezni. Kevés sikerrel,
legalábbis én így éreztem.
-Ki
keresi és mi okból? –kérdezte egy cseppet sem kedvesen. Kissé furcsa volt ez a
nő.
-A
barátnője vagyok, csak napok óta nem tudom elérni, ezért gondoltam, idejövök,
hátha itt tartózkodik. –hazudtam, meglepettség ült az arcára, nem szólt semmit,
csak eltűnt az ajtóból, de azt nyitva hagyta. Talán most értesíti őt.
Nagyon király lett, várom a folytatást :D
VálaszTörlésfúúú ez rohadt jó,gyorsan a kövit!!:))
VálaszTörlésnagyon tetszik *-*
VálaszTörlésgyorsan kövit! *.*