10. rész - Fű

Louis Tomlinson

A következő edzésen már ott volt az a barom is a legnagyobb bánatomra, azonban arra nem számítottam, hogy akar is velem beszélni. Felment bennem a pumpa, miközben közeledett felém. Legszívesebben nekimentem volna, de visszafogtam magam.

-Mit akarsz? –szóltam oda durván.

-Csak beszélni. –mondta megszeppenve.

-Mégis milyen közös témánk lehetne kettőnknek? –kérdeztem cinikusan, próbáltam minél gúnyosabb lenni.

-Úgy gondolom abba kéne hagyni ezt az ellenségeskedést és békében élni egymással. –kérte, de én kinevettem.

-Mégis hogy képzeled? Azt hiszed, azt olyan gyorsan ellehet felejteni? Majdnem megöltél, te meg azt kéred, bocsássak meg? –háborodtam fel, persze csak megjátszottam, hogy hiteles legyek. A többiek nem tudhatják meg az igazat, mindenki úgy tudja, hogy megkegyelmeztem ezen a marhán, amiért nem jelentettem fel, de amúgy börtönben lenne a helye. –És még a húgomat is zaklatom. Ha azzal nem állsz le, akkor megyek a rendőrségre és pedofília miatt jelentelek akkor fel. –fenyegetőztem, reménykedtem, hogy ez hatásos lesz, és messziről elkerüli Fizzyt, még akkor is, ha a húgom nem akar róla leszállni. De gondoskodni fogok róla, hogy ne kerülhessenek egymás közelébe.

-Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem igaz! –kiabálta a képembe, kissé összerezzentem, mert hirtelen tette.

-Na jó, ebből elég! Hagyj engem békén és a családomat is, különben nagyon megjárod! –emeltem fel a mutatóujjam, majd faképnél hagytam, kimentem inkább a pályára. Kezdődött az edzés, azonban ma nem volt jó napom, nem igazán tudtam odafigyelni a dolgokra, főleg, hogy amióta itthon vagyok, egy szál füves cigit sem szívtam el, pedig az már a mindennapi tevékenységeimhez tartozott. Az edző is észrevette rajtam a figyelmetlenségem, s ezt az edzés végén szóvá is tette.

-Ma nem igazán teljesítettél jól, Louis! –megállított, miközben az öltöző felé igyekeztem. Szavai nem leptek meg, mivel tisztában voltam a dologgal, mégsem szerettem elismerni a gyengeségeimet.

-Tényleg? –kérdeztem vissza arrogánsan, annak ellenére, hogy tudtam ezt magamról, mégis magyarázatot vártam erre a kijelentésére.

-Igen, de betudható annak, hogy fáradt vagy. –mondta, nekem meg kedvem lett volna egy jó nagyot röhögni az ostobaságain. Ha ő azt tudná. Elvonási tüneteim vannak, s ha a csapaton belül megtudnák, hogy rendszeresen füvezem, ki is csapnának. De aztán elgondolkoztam, hogy talán mégsem, mert a nevem az nagy és csak hasznot hozok nekik, tehát ettől nem is kellett félnem. El kell ismerni, hogy befolyásos vagyok, s egy idegen helyen bemutatkozom, ahol nem ismernek fel azonnal, mindenki hasra esik tőlem és minden úgy történik, ahogy azt én akarom. Hát ennyi, ezt el kell ismerni, egyszerűen csak jó vagyok. Persze, nekem is vannak rossz napjaim, de igyekszem tökéletesnek látszani.

-Hát lehet, holnap majd jobb lesz. –mondtam flegmán, s ezzel faképnél is hagytam, egyenesen az öltözőbe igyekeztem. Gyorsan átöltöztem, szerencsére senki sem szólt hozzám, mivel valószínű látták rajtam, hogy feszült vagyok. Megtanulták már akkor a leckét, hogy ilyenkor békén kell hagyni. Most gyalog jöttem, mert egy kis sétára volt szükségem, azonban útközben odajött hozzám egy lány, aki a rajongóm lehet.

-Szia! Csak nem Louis Tomlinsonhoz van szerencsém? –kérdezte örömteljesen, szinte már visított, s mikor bólintottam, örömében ugrándozni kezdett, ami engem nagyon idegesített.

-Fejezd már be a sikítozást! –kiabáltam rá, ekkor szomorúan nézett rám, de egyáltalán nem hatott meg, sőt csak még keményebben néztem őt. Ez megijesztette, de valamennyi bátorsága maradt, hogy feltegye nekem a szokásos sablon kérdést, amit minden rajongó megtesz.

-Kérhetek egy autógrammot és egy képet? –kérdezte halkan és megszeppenve. Még tökérenyebbnek tűnt, mint az elején. Kedvem lett volna belegázolni érzékeny lelkivilágába, amit meg is tettem, mert miért ne?

-Nem! –mondtam keményen! –Takarodj! –ezután felmutattam neki a középső ujjam és távoztam. Nem mertem hátranézni, egészen biztos voltam benne, hogy sírva fakadt, de ez nekem most nagyon jól esett, segített valamennyire levezetni a bennem lévő feszültséget. Az lesz az igazi, ami most jön csak és az a füves cigi. Sikerült pár szálat beszerezni, azokat most el is szívom. Kerestem egy eldugott helyet és rágyújtottam és átadtam magam az élvezetnek, amit nem sokáig élvezhettem, mert valaki megzavart. Gyorsan megfordultam, hogy szemügyre vegyem, ki az és az a személy állt előttem, akit a legkevésbé kívántam látni: Leitgeb.

-Mi a francot keresel te itt? –kiabáltam el magam.

-Beköpjelek? –tette csípőre a kezeit, én meg csak felnevettem, persze rá is játszottam a dologra.

-Ha rosszat akarsz magadnak, akkor felőlem. Úgysem mennél vele semmire. –ezután ismét a számhoz emeltem és rájátszottam, akkor vettem észre, hogy videóra vesz, de nem nagyon tudott érdekelni. Úgysem csapnak ki a csapatból. –Nem rúgnak ki a csapatból, akármennyire is szeretnéd, de lehet próbálkozni. –mondtam neki gúnyosan, de látszólag nem hatotta meg.

-Ez a felvétel még bármire jó lehet. –fenyegetőzött.

-Mire gondolsz? –kezdtem begurulni, vártam már a fű hatását, de nem nagyon akart megérkezni.

-Esetleg eladhatnám egy újságnak és kapnék jó sok pénzt érte. –röhögött, én meg bepipultam, de próbáltam nem kimutatni, nem láthatja, hogy sikerült felidegesítenie.

-Csinálj, amit akarsz! Engem ugyan nem izgat! –ekkor hátat fordítottam neki és folytattam a füvezést. Reménykedtem abban, hogy elhúzza a csíkot. Nem így lett.

-Menj már el, senki sem kíváncsi itt rád. –kiabáltam rá, de továbbra is háttal álltam neki. Nem fordultam meg, azonban hallottam a lépteit, miszerint távozik, ekkor néztem csak oda és valóban nem tartózkodott ott.

-Végre! –kifújtam a füstöt, kezdtem érezni a hatását, s reménykedtem benne, hogy hazatudok úgy menni, hogy senki se fogjon gyanút a tettemre. Nem látszódhat meg rajtam, hogy betéptem, de ha mégis, az emberek ne foglalkozzanak velem és ne találkozzak egyetlenegy rajongóval se. Sikerült is, mert nagyon siettem, s mikor hazaértem, azonnal rohantam is a szobámba és magamra zártam az ajtót. A fű már nem váltott ki olyan hatásokat belőlem, mint azelőtt, inkább csak megnyugtatott. Ahhoz, hogy azt elérjem, még többet kellene szívnom, amik ugye a bulikhoz elengedhetetlennek számítottak már. Anélkül el sem indulok az éjszakába, az egyszerű piával közel sem voltam kielégítve ilyenkor, mindig többre és többre vágytam, bár még a keményebb drogokat nem mertem kipróbálni, de amint ismét lehetőségem adódik rá, nem fogok nemet mondani rájuk.

Kopogást hallottam nem sokkal később, ekkor felcsattantam, s a telefonom darabokban hevert a földön. Nem is értettem, hogyan kerülhetett oda ilyen állapotban, akkor kellett rádöbbennem, hogy mérgemben a falhoz vágtam.

-Hát ez remek! –morogtam magamban, majd lehuppantam az ágyra és a darabokat kezdtem el vizsgálni. Továbbra is kopogtattak, mivel az illető nem kapott választ az előbb.

-Mit akarsz? –kiabáltam ki durván, mikor szívok, kissé agresszívvá válok, de az elején ez még nem volt így. Hát most ez van, ezt kell szeretni.

-Jólvanna, csak szóltam, hogy kész a vacsora! –hallottam meg Fizzy hangját az ajtón túl. Most bizonyára még jobban haragszik rám, mert amúgy is neheztelt rám a viselkedésem miatt. Ezt nem kellett volna, de már visszafordíthatatlan. Egy falat sem ment volna le a torkomon, ezért inkább nem is jelentem meg az asztalnál, nem szóltam nekik, bizonyára nem várnak órákig, és feldolgozták, hogy nem akarok enni, főleg nem közös asztalnál a jelenlegi állapotom miatt. Nem tudhatják meg, eddig még senki sem tudja a csalásból, hogy füvezem, szerencsére a média sem. Azonban egyre többször jelentkeznek az elvonási tünetek.

Felicite Tomlinson

Hetek teltek el, s Louis egy furcsábban viselkedett, egyre többször volt durva és agresszív, sőt a rajongóival is nagyon arrogánsan viselkedett, ami egyre felháborítóbb volt. Mikor hívtam vacsorázni, egyszerűen rám kiabált, pedig először nem is tudhatta, hogy én kopogok, különben sem szívesen tettem, anya kényszerített, annak ellenére, hogy megjósoltam, hogy nem fog velünk vacsorázni. Nem hitt nekem, de kénytelen volt aztán elismerni, hogy nekem volt igazam.

-Titeket nem idegesít Louis viselkedése? –tettem fel a kérdést egyik nap ebéd közben.

-Mostanában egyre furcsább. –mondta letörten Lottie.

Ekkor Louis jelent meg az ajtóban, szédelgett összevissza, mindannyian összenéztünk. Nekem volt egy sejtésem eddig is vele kapcsolatban, miszerint drogozik. Odaálltam elé, s ezt kérdeztem tőle.

-Mit szívsz? –néztem keményen a szemeibe.

-Semmit. Miért? –válaszolta vigyorogva, utána a szobája felé vette az irányt, Lottie utána ment, bár nem tudom minek, de hátha neki több mindent elmond. Abban azonban kételkedtem, hogy csak úgy be fogja neki vallani a drogozását. Igazából nem is nagyon érdekelt Louis élete, inkább bezárkóztam a szobámba és betettem a lejátszóba a Sims együttes egyik lemezét és próbáltam ráhangolódni a zenére, miközben lefeküdtem.

Egyszer csak eszembe jutott Christoph, meg az, hogy ezer éve nem jártam már az edzésükön, így nem is láthattam azóta őt sem. Ha most jobban belegondolom, rá kellett jönnöm, hogy nem is nagyon hiányzik, főleg azért, mert teljesen kiment a fejemből az egész és ismét Christianra koncentráltam, a Sims együttes frontemberéről, persze ez csak plátói szerelem lehetett. Ha jóban lennék Louissal, akár meg is kérhetném, hogy találkozhassak vele többször is, de az iskola ebben akadályoz, mert akkor nagyon sokat hiányoznék és évet kéne ismételnem. Irigylem Lottie-t, amiért neki már az utolsó éve ez és, ha minden a tervek szerint megy, akkor a következő évben elmehet a turnéra Louissal, ahol majd szép lassan beindítják a modell karrierjét. Nem eszembe sem jutott volna így kihasználni Louist, de simán megtehettem volna, azonban én nem vágytam ilyenekre, nekem más terveim voltak, miszerint nekem egy nyugis családom lesz, aminek egyik tagja sem lesz híres. Nem hiányzik az a hisztéria, ami Louist körülveszi, bár ő lehet élvezi és Lottie is, de én nem. Én tudom, mit akarok és nem fognak rábeszélni semmiféle modellkedésre és társaira.

Tehát elhatároztam, hogy kilátogatok az edzésre és köszönök Christophnak. Nem szóltam senki, egyedül kibuszoztam, az sem érdekelt, ha Louis észrevesz, bár kételkedem abban, hogy eljön az edzésre, mostanában már nem szokott mindennap, mint az elején. Persze megint otthon maradt, hogy drogozhasson, mert bizonyára azt csinálja, jó dolgában már nem tud mit kezdeni magával és egyre arrogánsabb. Túl hosszú szünetet kapott, ideje visszamenni dolgozni, mert ennek nem lesz jó vége. Kicsit elhanyagolta magát, és nem akartam, hogy rosszabb állapotba kerüljön. Igaz, gyűlöltem, de nem akartam, hogy szenvedjen. Lassan kiértem a pályára és a jóslatom bejött, miszerint Louis nem tette be a lábát az edzésre, s persze nem kérik rajta számon, mivel vele kivételeznek, ő a nagyúr a csapatnál. Ez is rájátszhatott arra, hogy mennyire elszállt magától.

Az edzés végén megvártam Christophot, s mikor kijött, egyből odamentem hozzá.

-Szia! Rég találkoztunk már. –üdvözöltem.

-Hello. –ezzel ment volna tovább, ha nem állok oda elé.

-Ne menj el! Azért jöttem, hogy eltöltsük együtt a délután, Louis nem tud róla, egész mással van elfoglalva! –nem akartam neki elárulni a drogozást, legjobbnak láttam nem beszélni róla. Nem akartam ebbe belekeveredni, nem tudhatja meg senki, főleg nem tőlem. Egyszer úgyis kiderült, az ilyesmit úgysem lehet örökre titkolni.

-Nem bánom, úgyis van mit mondanom a számodra. –közölte, s kissé megijedtem, mégis mit mondhatott volna nekem. A hangsúlyából ítélve nem számíthattam sok jóra.

-Mit? Megijesztesz! –mondtam.

-Nyugi, nem veled kapcsolatos, hanem Louisról van szó. –ekkor megnyugodtam egy kicsit, de nem teljesen. Ugyanis mégis mit tud ő Louisról, ami ennyire fontos lenne, illetve negatív?

-Hát jó, ez akkor is ijesztő. Siessünk, minél előbb megakarom tudni. –lehet, hogy tud a drogozásról? Esetleg valami más dologról lenne szó? Beültünk egy kávézóba, leadtuk a rendelésünket, utána egyből előkapta a telefonját, azon elvileg volt egy videó Louisról. Elindította és elém tette. 

9. rész - Visszatérés

Tudom, nem nagy szám ez a történet, nem is csodálkozom, mivel alig olvassátok. Sokak szerint unalmas. Hát nem tudok mit csinálni, ha már elkezdtem végig írom, akkor is, ha senki sem olvassa. Ez van. 

Ez az év első bejegyzése és jó olvasást mindenkinek! Kicsit rövidebb lett ez a rész, mint az eddigiek. 

Christoph Leitgeb

Valaki csöngetett, nem igazán érdekelt, mert ezeket úgyis anya intézi. Biztosan hozzá jöttek, mert mindenki úgy tudja, hogy én Angliában vagyok, ezért nem is látogathat meg senki. Kicsit később anya benyitott hozzám, majd így szólt.

-Christoph, a barátnőd keres, nem is meséltél róla. –mondta, ekkor nagyon meglepődtem, mert nem volt barátnőm. Vajon ki lehet az? El sem tudtam képzelni, ezért odarohantam az ajtóhoz, hogy szemügyre vegyem. Majdnem elájultam, amikor megláttam a bejáratnál azt a kislányt, Louis húgát. Hogy merte azt mondani, hogy a barátnőm és egyáltalán minek jött utánam? A másik, hogy honnan tudta, hogy itt lakom, mikor Angliában senki sem tudja az itteni címemet?

-Te mit keresel itt? –támadtam meg hirtelen, aztán meg is bántam, mert látszólag kicsit megijedt a kirohanásomtól.

-Eljöttem, hogy visszavigyelek! Vissza kell jönnöd, Louis megígérte, hogy nem jelent fel. –kissé hangosan beszélt, ezért anya is meghallotta a lényeget belőle. Közbe is lépett.

-Ki nem jelent fel kit? –vágott közbe, ezt akartam elkerülni, hogy anya is tudomást szerezzen róla, erre ez a kis csitri direkt hangosan mondja. Gyorsan közbevágtam, mielőtt ő szóhoz juthatott volna és elkotyogta volna az egészet.

-Egy csapattársam a másikat, nem lényeg. –zártam le a témát, de anyát ez nem nyugtatta meg egyáltalán.

-Úgy hallottam, mintha rólad lett volna szó. –ellenkezett.

-Félre hallottad. –ekkor Fizzy előlépett, szólásra nyitotta a száját, de fogalmam sem volt, hogy mire készül. Reméltem, hogy nem árul el, de tévedtem.

-Miért titkolod anyád elől, hogy Louis megakart téged vádolni, hogy késsel támadtál rá, mikor ez nem igaz? Te is tudod, hogy ez nem igaz, tehát itt csak Louis a hibás és nem kéne menekülnöd, mert mindenki tudja, hogy ártatlan vagy. –ekkor ránéztem anyára, megdöbbent fejet vágott, ő maga sem akarta elhinni a hallottakat. Reménykedtem benne, hogy hisz nekem, ha már ennek a kis csitrinek kinyílt a szája. Nagyon ideges voltam rá, szívem szerint kizártam volna, de nem akartam bunkó és udvariatlan lenni vele.

-Igazat beszél ez a lány, fiam? –akadt ki anya, lehajtottam a fejem és csak bólogattam. –Miért nem szóltál erről? –folytatta.

-Mert nem akartam, hogy idegeskedj miattam. –vallottam be, de nagyon nehezemre esett, utáltam erről beszélni.

-Inkább meséld el pontosan hogy történt. –kérte, ekkor vettem egy nagy levegőt, behívtam Fizzyt, aztán leültünk mindhárman a kanapéra és belekezdtem.

Anya teljesen kiborult, sokkal jobban, mint én akkor. Tudtam, hogy így fog reagálni, ezért sem akartam neki elmondani, csak már rákényszerültem. Reménykedtem benne, hogy az ügy lezáródik és jobb lesz elfelejteni az egészet, ezért sem tartottam olyan fontosnak beszámolni neki róla. Hát ez most így alakult.

-Ne borulj ki ennyire, anya! Nem fogok börtönbe kerülni. –próbáltam nyugtatni kevés sikerrel.

-Louis a bátyám és megmondta, hogy nem fogja feljelenteni Christophot. –tette hozzá Fizzy, ha minden igaz, akkor talán hihetek neki. Vissza kell mennem, mivel szó nélkül jöttem el.

-Nagyon remélem, hogy így is lesz, mert különben az a Louis nagyon meg fogja bánni. –emelte fel a hangját anya, nem tűrte, ha engem bántanak. Próbáltam ilyenkor nyugtatni, de mindig felhúzta magát.

-Ez mire volt jó, Fizzy? –szóltam a lányhoz.

-Jobb lett volna titkolni? –értetlenkedett.

-Hát látod, milyen reakciót váltott ki belőle. –néztem rá haragosan, utána pedig anyára, kissé magamhoz öleltem. –Semmi baj, hamarosan mindenki elfelejti ezt az egészet, Louisnak is van annyi lelkiismerete, hogy ne tegye meg. –mondtam. Egy perc csend következett, amíg anya meg nem nyugodott, aztán ő törte meg a csendet.

-Be sem mutatsz a barátnődnek? –Fizzyre néztem, hülye fejet vághattam, pont, mint ő.

-Ő nem a barátnőm, hanem az egyik csapattársam húga, nem tudom miért mondta azt. –anya igencsak meglepődött ezen, de aztán mindent megmagyaráztunk, miszerint Fizzy csak viccelt. Bár szerintem nem volt az egyáltalán, de nem tartottam jelentősnek ezt a dolgot.

Fizzy nálunk töltötte az éjszakát, megkapta a vendégszobát. Még aznap este megvettük a repülőjegyet Angliába. Másnap indulás előtt felajánlottam a lánynak, hogy meghívom ebédre apa éttermébe, örömmel elfogadta. Útközben beszélgettünk.

-Tegnap betértem egy étterembe, ahol téged kerestelek és az ottani tulajdonos ismert téged. Ő az apád? –kérdezte.

-Nem tudom melyik étteremben voltál, de majd meglátjuk. –zártam le a témát, mert hamarosan meg is érkeztünk.

-Igen, ez volt az az étterem. –vágta rá, én csak mosolyogtam, majd az udvariasság kedvéért kinyitottam neki előre az ajtót. –Akkor ő volt az apád. –motyogta magában, de én meghallottam, utána helyet foglaltunk az egyik asztalnál. A pincérnő odalépett hozzánk.

-Sziasztok! Hozhatok valami üdítőt? –kérdezte, miközben a kezében tartotta a tollat és a kis füzetet, ahová a rendeléseket írta fel, azonban előtte elénk rakott egy étlapot.

-Egy kólát nekem. –vágta rá Fizzy, ezért én is azt kértem. –És kérlek, szólj a főnöknek. –szóltam egy utolsó mondatot a pincérnőnek.

-Ki keresi milyen ügyben? –kérdezte.

-Mondd, hogy a fia keresi. –zártam le a témát, ekkor ment is a dolgára, miután beleegyezett.

-Tök kedves az apád. Nagyon segítőkész volt. –mondta Fizzy.

-Igen? –kérdeztem rá.

-Ha ő nincs, akkor nem talállak meg téged, megadta a címed, de nem árulta el, hogy te laksz ott, csak annyit, hogy ott majd fognak tudni segíteni rád találnom. –apa mindig is ilyen volt, már meg sem lepődtem ezen. Nem szólaltam meg inkább. Eltelt körülbelül öt perc, apát láttam közeledni, a kezében egy tálca volt, amire három pohár ital volt elhelyezve. Hát igen, ezek az általunk megrendelt üdítők voltak, illetve magának is hozott egyet. Letette az asztal közepére, majd helyet foglalt mellettem, Fizzy meg szemben ült velünk.

-Csak sikerült. –nézett apa Fizzyre.

Louis Tomlinson

Bosszantott, hogy Fizzy Ausztriába ment Leitgeb után, senkinek sem hiányzik, de ő meg visszaakarja hozni, azonban nem jósolok neki sikerült, mivel fogalma sincs, hogy egyáltalán melyik városban keresse. Legalábbis ezt reméltem, de belül mégiscsak azt éreztem, hogy nem egyedül fog hazajönni. Leültem a kanapéra Lottie mellé, aki épp a tévécsatornákat lapozgatta, látszólag jelenleg mindenhol gagyi műsorok mentek, nem is nagyon hiányzik amúgy, egyébként sincs időm tévézni.

-Mi az, nem találtál semmi jót? –fordultam legidősebb húgom felé.

-Halálra unom magam. Felhívtam a haverokat, de senki se ér rá, vagy csak egyszerűen nem akarnak velem lógni, pedig népszerű vagyok. –aztán vállat rántott, nem nagyon érdekelheti a dolog.

-Azért vagy népszerű, mert egy híres énekes húga vagy? –vontam fel a szemöldököm, majd egy kissé öntelt mosoly jelent meg az arcomon. Kár lenne tagadni, tényleg sikeres vagyok, ha meglátnak, mindenki összehúzza magát, a rajongók lerohannak, hogy szeretnének velem egy közös képet és egy autógrammot. Bármit kiejtek a számon, parancsnak fogják fel az emberek, s ez nekem nagyon tetszett. Ilyenkor hatalmasnak éreztem magam, pedig nem kértem, hogy hódoljanak be nekem, maguktól teszik. Ilyen a személyiségem, ez van.

-Lehetséges, de én is tettem érte, hogy szeressen mindenki. –vallotta be, ő pont olyan, mint én, nem hiába a kedvenc húgom. Őt is érdekli a siker, a gazdagság és az ilyesmi dolgok, modell szeretne lenni, ha elvégzi az iskolát, természetesen segíteni fogom a karrierjét.

-Mert te egy szerethető személyiség vagy. –közben átkaroltam a vállát és magamhoz szorítottam.

Hallottam, ahogy nyílt a bejárati ajtó, gyorsan odakaptam a tekintetem, s láttam, ahogy Fizzy beteszi a lábát. Nagyon boldognak tűnt, a szája fülig ért, szinte vigyorgott.

-Csak, hogy megjöttél! –mondtam, miközben felé fordultam.

-Mert elértem, amit akartam. –hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról, ezek szerint visszajött ez a kretén.

-Megtaláltad őt? –kérdeztem gúnyosan, olyan hihetetlennek tűnt, hogy felkutatott egy egész országot, csak, hogy megtalálja őt és ehhez képest nagyon is hamar talált rá.

-Képzeld, igen! Nem is volt olyan nehéz. –válaszolta cinikusan, elöntött a méreg.

-Jönni fog edzésre? –kérdeztem rá.

-Persze. Nem törődik veled meg a hülye véleményeddel, különben sem leszel sokáig itt. –ezzel elviharzott, s magára csukta a szobája ajtaját. Mérgemben a combomra csaptam egyet, Lottie felfigyelt rám és szemeiben értetlenséget véltem felfedezni.

-Ne nézz így. Meséltem neked arról a Leitgebről, a húgod totál belé van zúgva és ez nagyon idegesít.

-Nem Christianba szerelmes? –kérdezte vigyorogva, ezért akaratom ellenére én is nevetésbe kezdtem, de hamar abbakellett hagynom, mert megint eszembe jutott az az idióta. Holnap ott lesz az edzésen, de sajnos vissza kell magam fognom.

El is érkezett ez a nap, a szemeimmel őt kerestem és hamar kiszúrtam a társaságból, mivel a többiektől különcködve távolabb állt mindenkitől. Hát már megszokhattuk, nem igazán tudott beilleszkedni a csapatba. Visszafogtam magam, hogy ne szóljak be neki, eltereltem a figyelmem róla, azonban azt vettem észre, hogy közeledik felém. Felment bennem a pumpa. Vajon mit akarhat tőlem ezek után? 

8. rész - A cél

Itt az új rész. Remélem mindenkinek békésen telt a karácsony és szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni, mert ebben az évben több rész már nem lesz. Találkozunk 2015-ben is. Jó olvasást!

Felicite Tomlinson

Hamarosan megérkeztem Grazba, az út nagyon hosszú volt, vagy lehet csak azért tűnt annak, mert már alig vártam, hogy megérkezzek és keresni kezdjem. Fogtam egy taxit és a városba vitettem magam, a főtéren tett ki, majd kifizettem és továbbmentem, amerre gondoltam. Elhatároztam, hogy ismét kérdezgetni fogom az embereket, hátha valaki tud segíteni, bár, aki sokat tud róla, az meg nem fog nekem semmit sem mondani, mint, ahogy az a játékos sem. Nélküle is tudtam volna, hogy ha Salzburgban nincs, akkor Grazban lehet csak, de azt nem, hogy az ottani házát már eladta, bár nyilvánvaló volt. Nem nagyon tudtak itt sem segíteni, ezért betértem egy vendéglőbe, mert megéheztem. Helyet foglaltam, nem sokkal később a pincérnő egy étlapot helyezett elém, majd odébb ment. Kinyitottam, s kerestem az angol nyelvű oldalakat, de nem nagyon találtam, ezért odahívtam a pincérnőt, hogy segítsen.

-Van angol nyelvű étlapotok is? –kérdeztem.

-Igen, persze! Egy pillanat és hozom. –mondta kedvesen és mosolyogva, majd hozta is, amit kértem, s elém rakta.

-Köszönöm. –mondtam, majd kinyitottam és elkezdtem válogatni. Ekkor eszembe jutott, hogy talán őt is meg kéne kérdeznem, hogy ismeri-e, bár kicsi volt az esélye, hogy tud is segíteni, de semmit sem fogok veszíteni azzal, ha rákérdezek. Hívattam ismét, már másodjára, de ennek ellenére továbbra is egy kedves mosoly ült ki az arcára, ami miatt csak még szimpatikusabb lett.

-Miben segíthetek? –kérdezte.

-Lenne egy kérdésem. Nem tudom, hogy ismerte-e olyan személyt, hogy Christoph Leitgeb? –tértem rá a lényegre. Egy kicsit elgondolkodott, majd szólásra nyitotta a száját.

-Hát én nem, de, ha akarod, akkor megkérdezem a többieket is, hátha ők többet tudnak mondani. Ha nem tévedek, ő focista, ugye? –kedvessége határtalan volt, én csak bólogattam, majd odébb is állt. Nem ment rögtön megkérdezni a kollégáit, mivel bizonyára sok dolga volt és az volt számára az első és nem az én ostoba kérdésem. Egyáltalán örülnöm kellene, hogy végig kérdezi a munkatársait, biztos volt benne, hogy valaki többet tud róla, ez már bíztató volt, sőt még az is, hogy hajlandó náluk is rákérdezni, ezért elkezdtem reménykedni.

Fél óra múlva kihozták a rendelt ételt, s ahogy a pincérnő közeledett az asztalom felé, hevesebben dobogott a szívem, hogy megkérdezte-e és, hogy akadt-e olyan, aki tud segíteni. Ha nem hozza szóba, akkor én biztos, hogy nem fogom sürgetni és, amint megettem, kifizetem és továbbállok.

-Mindjárt jön a főnök és beszélget veled. –erre a mondatra felkaptam a fejem, ezek szerint a főnöke ismeri és segíteni is szándékozik. Elkezdtem az evést, és nem sokkal később egy középkorú férfi közeledett felém, ezek szerint ő a főnök. Megállt előttem, majd szólásra nyitotta a száját, én meg csak megállás nélkül őt néztem.

-Jó napot! Hallottam, segítségre van szüksége. –kezdett bele, egyből angolul mondta, bizonyára átadták neki, hogy külföldi vagyok.

-Öööö…igen! –makogtam, mert sehogy sem tudtam szóhoz jutni, hogy ilyen segítőkészek hozzám.

-Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Ivan Mastanevic vagyok és én vagyok az étterem tulajdonosa. –nyújtotta a kezét.

-Felicite Tomlinson. –kezet ráztam vele, miközben a nevemet mondtam. –Tessék leülni. –mutattam a velem szemben lévő ülőhelyre, helyet is foglalt.

-Köszönöm! –mondta. –Nos, akkor miben segíthetek? Hallottam, hogy Christoph Leitgebet keresi.

-Igen, őt. Tud valamit róla? Tudja, hol tartózkodik? –kérdeztem, majd beleittam a narancslevembe.

-Mondja csak! Miért érdekli és miért ennyire fontos? Ön kicsoda? –tette fel a kérdéseket, és ha csak annyit mondok, hogy egy brit tinilány, aki odáig van érte, faképnél fog hagyni. Komolyabban kell viselkednem, ha nem akarom, hogy ez történjen. Meg kell mondanom az igazat, de egy kicsit ferdíteni kell rajta, hogy elárulja, hol tartózkodik.

-Gondolom, tudja, hogy már Angliában játszik, a Doncaster Roversben. –kezdtem bele a mondandómba, majd vettem egy levegőt. –Az a helyzet, hogy kisebb konfliktus alakult ki a csapaton belül, de pontosan nem tudom, hogy mi, emiatt jöhetett el minden szó nélkül. Ja, és kifelejtettem, hogy az egyik csapattársa az én bátyám, ezért is ismerem közelebbről, mert rendszeresen kijárok az edzésekre megnézni, amikor időm van rá. Senki sem tud róla semmit, a szurkolókat el kellett csitítani, azt mondtuk nekik, hogy sérült és egy darabig nem lesz. Elhitték és lenyugodtam és a sajtó sem foglalkozik vele ennek köszönhetően. Nem veszi fel a telefont senkinek sem, de úgy vannak vele, hogy majd visszamegy, ha olyan kedve lesz, nem is értem őket, bármi történhetett vele, felháborító, ahogy leszarják a másikat, ezért eljöttem én magam, mert nagyon aggódom érte. Persze, ők nem tudnak róla, csak a bátyám, de őt sem izgatja annyira a dolog, mint, ahogyan engem. –ennek a fele sem volt igaza, de reménykedtem benne, hogy elhiszik. Biztosan tudtak róla, hogy itt van és majd visszamegy, nem kötötték az orromra, de annyira idegesített, hogy Louis miatt alakult ki ez a helyzet és nem akarom, hogy a hülyékre hallgasson és, hogy meneküljön a problémák előtt. Mert ez igenis menekülés. Nem tudom, hogy az úr tud a rendőrségi ügyről, már ha azóta van olyan, meg a késes támadásról, ami nem is igaz, hanem csak Louis fantáziájában történt csak meg. Reméltem, hogy ideáig nem ért el az a hír. Bíztam Louisban, mert azt mondta nem jelenti fel, de mostanában hamis volt, nem nagyon lehetett neki hinni. Mégis mennyire valós, hogy egy eltűnt személyt nem keresnek, hanem megvárják, míg előkerül, miközben még a rendőrségen sem jelentik be. Most aztán várhatom a segítséget, ki fog nevetni. Direkt figyeltem az arckifejezését, nem nagyon láttam rajta érzelmeket, de abban biztos voltam, hogy nem hitt nekem, mert hatalmas baromságot mondtam.

-Érdekes történet ez. –mondta, aztán kínos csend keletkezett, amit igyekeztem megtörni, de semmi jó nem jutott az eszembe.

-Tudja, hogy hol van? –nyögtem ki nagy nehezen. –Itt van a városban? –faggatóztam tovább.

-Ez most engem is ledöbbentett, én azt hittem Angliában van. –mondta meglepődve, de volt egy olyan érzésem, hogy nem akarja elmondani, hol van. Nem csodálkozom rajta, fordított esetben én sem tenném, főleg, ha az egyik rokonom lenne, bár nem tudom, hogy ez az úr milyen kapcsolatban áll vele.

-Azért köszönöm! Megértem, hogy nem akarja kiadni hollétét! –mondtam lehajtott fejjel.

-Hát, ha tudja bizonyítani, hogy maga valóban annak a futballistának a testvére és utána azt, hogy a testvére valóban abban a csapatban játszik, akkor beszélhetünk, de különben nem tudok ebben segíteni, sajnálom. –érthető, de én be fogom neki bizonyítani, kicsoda vagyok, ha kell, akkor idehívom Louist.

-Hát persze. –kutattam a táskámban a személyim után, majd elétettem, ő megnézte.

-És hogy hívják a testvérét? –kérdezte.

-Louis Tomlinson. –mondtam határozottan, ekkor elgondolkodott, majd így szólt.

-Ő nem egy énekes? Mi köze neki a focihoz? –gondoltam, hogy kételkedni fog.

-Igen, valóban úgy van, ahogy mondja, de csak hobbiból focizik és mivel most hosszabb szünetet kapott, ezért a szabadidejét a csapatban tölti a focival. Nézzen csak utána, a csapat tagja és a keretben is ott van.

-Semmi szükség rá, én elhiszem, tudom, ki az a Louis Tomlinson. –hirtelen megváltozott a viselkedése velem szemben, amint megtudta, hogy kinek a testvére vagyok. Mondjuk eddig is kedves volt, de most szándékában állt segíteni is abban, hogy megtaláljam a keresett személyt.

-Tehát még mindig azt mondja, hogy azt hitte, Angliában van? –tettem fel a kérdést.

-Igen, mert ez így is van, én nem hazudtam, nem szokásom. –védekezett, de én úgy hiszem, hogy nincs olyan ember, aki mindig a színtiszta igazat mondja. Csak a szokásos sablon duma ez is, legyintettem, de csak gondolatban. Nem olyan fontos ez, a lényeg, hogy megtaláljam, és úgy érzem, egyre közelebb vagyok a célhoz. Ekkor megcsörrent a telefonom, biztos, hogy Louis az megint, sosem veszem fel neki, nem tud érdekelni. Azért ránéztem a telefonom képernyőjére, hogy megbizonyosodjak róla, s most nem a megszokott arc köszönt vissza rám, hanem anyáé, így úgy gondoltam, mindenképp fel kell vennem.

-Bocsánat, de ez nagyon sürgős. Sietek! –mondtam, s megvártam a válaszát.

-Persze, csak nyugodtan. –ekkor elvonultam a női mosdóba, hogy semmi esetre se hallhassa a telefonbeszélgetésem. Mondjuk az is eszembe jutott, hogy Louis az anya telefonjáról, de csak nem.

-Szia anya, jól vagyok, nem kell aggódnod, mindjárt célba érek és akkor indulok is haza és remélem nem egyedül. –szóltam bele, elhadartam ezt a mondatot, az utolsó részt igazán nem kellett volna beletennem, de most már késő.

-Tudod, mennyire aggódtunk érted? Főleg, hogy nem vetted fel a telefont. –közölte megkönnyebbülten.

-Igen, tudom és azért nem vettem fel, mert jelenleg nem vagyok kíváncsi Louisra, főleg nem most! –mondtam.

-Elhiszem, de nem is utazhatnál egyedül. Elmenjünk érted? Mondd meg, hogy hol vagy! –utasított, azonban ez nem is tűnt olyan rossz ötletnek, főleg, ha Louis is jön. De aztán el is vetettem az ötletet, mert kételkedtem abban, hogy Louis jelenléte jól jönne-e ebbe a helyzetbe, akkor meg még inkább nem fog visszajönni. Úgysem tudnám rávenni, hogy kérjen tőle bocsánatot, mert egy beképzelt majom.

-Nem, semmi szükség rá! Holnap indulok haza, ha minden igaz. –mondtam, majd le is tettem a telefont, majd siettem vissza az úrhoz, hogy megbeszéljem vele a dolgokat.

-Na, itt is vagyok. –közöltem, aztán visszaültem a helyemre, és beleettem az ebédembe, ami nagyon nehezen fogyott, mert inkább a beszélgetésre koncentráltam, nem az ételre.

-Tehát azt állítja, hogy elmenekült Angliából? –kérdezett rá, én csak bólogattam, majd szólásra nyitottam a szám.

-Biztos vagyok benne, hogy visszajött ide. –vágtam rá határozottan. Elővett egy papírt, írt is rá valamit, majd átnyújtotta nekem. Látszólag egy cím volt ráírva, s mellé egy telefonszám.

-Ezen a címen hátha többet tudnak mondani. Ha nincsenek épp otthon, akkor nyugodtan felhívhatja őket telefonon. –mondta.

Szóhoz sem tudtam jutni, nem gondoltam, hogy ilyen hamar célba érek, fülig ért a szám, azonban olyan hirtelen tűnt is el az arcomról a mosoly, mert eszembe jutott, hogy mi van, ha ott nem tudnak segíteni, vagy, ha elutasítóak lesznek. Esetleg mégsem idejött, hanem egy olyan helyre menekült, ahol senki sem keresné, mert nem jut eszébe. Próbáltam csak a jóra gondolni és optimistán hozzáállni a dolgokhoz.

-Nagyon szépen köszönöm! Mivel hálálhatnám meg a kedvességét?

-Igazán nincs mit és azzal, hogy végre elfogyasztja az ebédét és, amikor csak tud, visszatér hozzánk. –mondta nevetve, ekkor én is elnevettem magam, amiért megfeledkeztem az evésről. Ki volt már hűlve, de ennek ellenére megettem, az úr magamra is hagyott, de előtte elköszönt. Miután megettem, kifizettem majd távoztam is. Fogtam egy taxit és elvitettem magam a felírt címre, magamtól oda nem találnék. Amikor közeledtünk a helyszín felé, egyre jobban izgultam, mert be kell csöngetnem abba a házba.

A kezem a csengőn pihent, miközben hevesen vert a szívem az izgalomtól, egyszerűen nem mertem megnyomni. Furcsa érzés kerített hatalmába, valami olyasmi, hogy most itt találkozhatok vele, emiatt is féltem annyira. Mi van, ha itt lakik, és személyesen ő nyit nekem ajtót? Azt nem élném túl, főleg, hogy az izgalom túl tesz mindenen.

Nagy nehezen lenyomtam a kicsi gombot, zenélni kezdett odabent, de kihallatszott, tehát biztos voltam benne, hogy nem romlott el a csengőjük. Hátrébb léptem, a szívemre tettem a kezem, közeledett a pillanat, amitől egész végig féltem. Becsuktam a szemem, s ekkor meghallottam az ajtó nyitódását. Nagy meglepetésemre egy középkorú nő állt ott, ekkor megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.

-Jó napot! –köszöntem.

-Jó napot! Miben segíthetek? –kérdezte. Összeszedtem magam, hogy szóhoz tudjak jutni.

-Keresek egy személyt, akit úgy hívnak, hogy Christoph Leitgeb. –tértem a lényegre, hangomban érezhető volt az izgatottság, de próbáltam leplezni. Kevés sikerrel, legalábbis én így éreztem.

-Ki keresi és mi okból? –kérdezte egy cseppet sem kedvesen. Kissé furcsa volt ez a nő.

-A barátnője vagyok, csak napok óta nem tudom elérni, ezért gondoltam, idejövök, hátha itt tartózkodik. –hazudtam, meglepettség ült az arcára, nem szólt semmit, csak eltűnt az ajtóból, de azt nyitva hagyta. Talán most értesíti őt. 

7. rész - Nyomozás

Bocsi a késésért, annyira azért nem késtem. Mivel holnap szenteste, szeretnék mindenkinek Kellemes Ünnepeket kívánni, illetve Louis Boldog Születésnapot, holnap lesz 23 éves. Jó olvasást és Boldog Karácsonyt!

Christoph Leitgeb

Minek maradjak ott, ha mindenki ellenem fordult a semmiért, mert a kis pop sztárocska gondolt egyet és bajba akart sodorni. Sikerült is neki. Jelenleg nem érdekelt semmi sem, nekem szükségem volt pár napra, hogy elfelejtsem ezt az egészet, és ha szembe kell szállni a rendőrökkel, akkor megteszem, ez van. Az igazság úgyis győz, tudom magamról, hogy ártatlan vagyok.

Addig is hazajöttem Grazba kikapcsolódni egy kicsit, senkinek sem szóltam, keressenek csak, nem tud érdekelni. Mielőtt hazamentem volna, betértem valahová, hogy ajándékot vegyek anyának, s igaz, hogy csak nem rég jöttem el, mégis ezer évnek tűnt ez a kis idő is. Megérkezésem pillanatában nem tartózkodott otthon, tehát kicsit várnom kell, legalább lehetek egy kicsit egyedül.

Megcsörrent a telefonom, nem volt ismerős a szám, de annyit tudtam, hogy Angliából érkezik a hívás. Gondolkoztam, hogy felvegyem-e, mert akkor biztosan vissza kéne mennem, azonban a jelenlegi helyzettel lehetséges, hogy csak rosszat tennék magammal, illetve a jövőmmel. Nagy felelőtlenség volt minden szó nélkül hazajönni, anélkül, hogy tudnának rólam bármit is, tehát amellett döntöttem, hogy beleszólok a készülékbe.

-Hol a fenében vagy már? Mindenki téged keres, már azon gondolkoztunk, hogy bejelentjük a rendőrségen az eltűnésed! –hallottam meg a túloldalról az edző erőteljes szidalmazó hangját.

-Majd visszamegyek, de szükségem van pár nap pihenésre a történtek után. –válaszoltam neki higgadtan, annak ellenére, hogy ő majd fel tudott volna robbanni az idegtől.

-De ilyen nincsen, ez ostoba gyerekes viselkedés, amit csinálsz! Neked kötelességed van, szerződés köt hozzánk és nem lehet öntörvényűen csak úgy hazajönni. –már eltartottam a telefont a fülemtől, annyira üvöltözött. Legszívesebben rácsaptam volna, de nem tehettem meg sajnos. –Ha ezt megtudja a klubvezető, kiveri a balhét és téged meg kicsap! Gyere azonnal vissza, amíg észre nem veszi! –folytatta a veszekedést, legalábbis ez annak indult volna, ha én is vevő lettem volna rá.

-Oké, rendben! Holnap ott vagyok. –feleltem.

-Nem holnap! Még ma visszakell érned az ötórai edzésre!

-Jó, de már négy óra van, egy óra alatt hogy érek vissza? Ez lehetetlenség.

-Ott lehet négy óra van, de itt csak három, és itteni idő szerint kezdődik ötkor az edzés, te is nagyon jól tudott, ne játszd itt nekem a hülyét! –kicsit már visszább vett, azonban még mindig idegbetegeskedett.

-De csak holnap tudok visszamenni, sajnálom!

-Követelem, hogy most azonnal gyere vissza, különben esélyt sem kapsz a játékra! –nem mintha érdekelne ez az ócska csapat, a légkör is rossz, legalábbis én úgy érzem, hogy nem fogok tudni oda beilleszkedni, hála annak a nagyképű sztárocskának, Louiskának.

-Köszönje meg Tomlinsonnak!

-Nem jelent fel, mert nagy szíve van, pedig megérdemelnéd! Na, mindegy, jobb, ha nem vagy itt, mert közveszélyes vagy! –aztán kinyomta szerencsére legnagyobb örömömre. Visszaakartam menni, de ilyen áron jobb, ha itthon maradok, inkább leszek naplopó, minthogy oda még egyszer betegyem a lábam.

Pár óra múlva anya is hazajött, eléggé meglepett fejet vágott, amikor meglátott engem, mivel nem számított arra, hogy hazajövök. Nem szóltam neki, nekem is nagyon váratlanul jött, de most ez van.

-Hát te? –kérdezte meglepetten.

-Amint látod, hazajöttem. –feleltem nyugodtan.

-Mi történt? Miért jöttél haza ilyen váratlanul? Mivel csak nem rég mentél el. Nem érezted jól magad? Kérlek, meséld el, hogy mi történt veled, mert amíg távol voltál, halálra aggódtam magam, mert te külföldön voltál, nagyon messze innen, de most megnyugodtam, mert itt vagy. Valaminek kellett történnie, hogy hazajöttél! Ugye nem bántottak? –valóban halálra aggódta magát értem, mindig ezt csinálja, ha messzebbre megyek, most meg főleg, hogy még az országot is elhagytam nélküle. Néha már agyamra ment ez az örökös aggódása, mert legtöbbször túlzásba esett, de e nélkül nem ő lenne. Talán jobb, ha nem említem meg a történteket, lehet, hogy már nem is aktuális, mert belül igenis reménykedtem abban, hogy nem jelent fel, de abban biztos voltam, hogy ezentúl ki fognak rekeszteni a csapatban.

-Nem történt semmi. –hazudtam, látszólag el is hitte, mert nem faggatózott tovább. Lett egy kis nyugalmam és nem kellett anya hülyeségeit hallgatni, amihez jelenleg nagyon nem volt idegzetem, talán megértette, hogy nem vagyok abban a hangulatban. Azonban később kiderült, hogy csak azért hagyott magamra, mert kezdődött a kedvenc sorozata. (Mexikói sorozatokat nézett. – a szerk.)

Eltelt egy óra, ami azt jelentette, hogy vége a mai résznek, következik a szokásos faggatózás, s persze nem is tévedtem, már jött is.

-Nos, akkor most mindent elmesélsz, hogy miért jöttél haza és beszámolsz a történtekről. –követelte. Úgy kezelt, mintha egy tíz éves lennék, egyszerűen nem képes felfogni, hogy már felnőttem, és amikor 22 éves koromban a Salzburg csapatához igazoltam, hónapokig depressziós volt, amiért én elköltöztem.

-Hazajöttem pár napra. Ahelyett, hogy örülnél, inkább itt idegesítesz. –kicsit idegesen beszéltem hozzá, meg is sértődött.

-Nagyon megváltoztál, amióta Angliába mentél. –mondta halál komolyan, ekkora hülyeséget is csak az én anyám tud mondani, hiszen nem rég mentem el, hogyan is tudtam volna ilyen rövid idő alatt megváltozni.

-Nem változtam meg, ugyanolyan vagyok. Nem értelek. –mondtam.

-Látom rajtad, hogy ideges vagy, már eleve úgy jöttél meg. Engem nem tudsz átverni, mert ismerlek, mint a tenyeremet. –nehéz eset, az egyszer biztos és addig nem fog békén hagyni, ameddig el nem mesélek neki mindent. Ha ennyire akarja, akkor legyen, de csak az ő érdekében akartam elhallgatni, mert tudom, hogy csak szenvedne.

-Összevesztem valakivel. –kezdtem bele, aztán csend következett, mert képtelen voltam folytatni.

-Komolyan ezért jöttél haza? –akadt ki.

-Igen, mert elég nagy szarba kevert, azt inkább ne akard tudni. –biztos voltam benne, hogy kiakarja belőlem húzni.

-Tessék? Mi az, hogy szarba keverd? Most azonnal elmesélsz mindent részletesen és nem ilyen tőmondatokban! –emelte fel a hangját, kissé felment benne a pumpa.

-Megvádolt, hogy késsel támadtam rá és becsempészett egyet az öltözőbe, aztán később az edző megtalálta és persze mindenki neki hitt. Ketten voltunk az öltözőben, ezért is jutott ez eszébe. Azért jöttem haza, mert félek, hogy börtönbe kerülök, bár tuti itt keresnek majd először, ha ott nem találnak meg. –amikor felidéztem ezeket a rossz emlékeket, a sírógörcs fogott el, ezért eltakartam az arcom. Egyszerűen utáltam, ha valaki sírni lát, még akkor is, ha anya az, pedig ő már ismer. Inkább felálltam és a szobámba rohantam, becsuktam magamra az ajtót és ott adtam ki magamból mindent, persze csak halkan. Anya szerencsére nem jött utánam, tudta nagyon jól, hogy ilyenkor egyedüllétre vágyom, s ezt tiszteletben is tartotta, amiért nagyon hálás voltam.

Felicite Tomlinson

Az egész utat végig izgultam, szerencsére nem akadt gondolom a repülőtéren, hogy kiskorú létemre egyedül utazom. Ilyenkor meg nem foghattam arra, hogy többnek látszom, mert elkérték az útlevelem, azonban csak egy pillantást vetettek rá, majd vissza is adták.

Osztrák légitársasággal utaztam, tehát egy angol szót sem lehetett hallani, illetve feliratot látni, emiatt kezdtem elveszettnek érezni magam, amiért nem értettem semmit, de azért reménykedtem, hogy a személyzet legalább beszéli az angolt. Hamarosan hozták a kaját, ami nem volt túl guszta, azért csak a felét ettem meg, a többi mehet a kukába, szerencsére az utaskísérők tudtak angolul, ekkor nagy kő esett le a szívemről, hogy mégsem vagyok annyira elveszve, mint hittem. Közben amúgy kiderítettem Louis csapattársának a nevét, anélkül el sem jöttem volna, tehát megtudom kérdezni az utaskísérőt, ismeri-e és, ha igen, akkor merrefelé kell keresni, melyik városban. Attól, hogy a repülő Bécsben landol, még közel sem biztos, hogy ő ott lakik, akkor majd lehet vonatoznom is kell.

-Elnézést! –szólítottam meg az utaskísérő hölgyet.

-Miben segíthetek? –kérdezte kedvesen.

-Ismerős az a név, hogy Christoph Leitgeb? –tértem azonnal a lényegre, ő csak a fejét rázta, ezek szerint nem hallott róla.

-Sajnos nem ismerem. Ki ő?

-Egy focista.

-Nem vagyok otthon a focisban, sajnálom, de nem tudok segíteni.

-Azért köszönöm! –ezzel ment is tovább a dolgára, én meg elgondolkoztam, hogy elég viccesen festene, ha mindenkit végig kérdeznék. Jobb megoldást kell találnom, aztán eszembe is jutott. Rá kell keresnem a nevére az interneten, megnézni melyik csapatban játszott először és abban a városban keresni, vagy ha ott nem, akkor a szülővárosában.

A repülőtéren meg is tudtam nézni, mert volt wifi, kiderült, hogy Salzburgban játszott előtt, de Grazban született, tehát most el kellett döntenem, hová menjek először. Salzburgra esett a választásom, mert ha ott megtalálom a volt csapattársait, akkor ők útba tudnak majd igazítani hozzá és tudni fogják, hogy hol van. Mivel számomra teljesen ismeretlen volt ez a város, kértem egy taxit, imádkoztam, hogy beszéljenek angolul és a pályaudvarra vitettem magam. Fizettem, majd siettem befelé és megnéztem az induló vonatokat. Nem lettem okosabb, ezért megkérdeztem.

-Mikor megy vonat Salzburgba?

-Egy óra múlva. –vettem a legközelebbi járatra egy jegyet és kivártam az egy órát.

Mire megérkeztem, már este tíz órát mutatott az óra, a várost nem ismertem, bolyongtam összevissza, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, az embereket kérdezgettem, hogy ismerik-e, de voltak olyanok, akik meg sem tudtak szólalni angolul. Volt, aki ismerte, de csak annyit tudott róla, hogy Angliába igazolt, semmi mást, a következő azt tanácsolta, hogy menjek el az edzőpályára és ott érdeklődjek, hátha ott többet tudnak mondani. Azonban találkoztam bunkókkal is, akik elküldtek anyámba.

Ezt a programot inkább áttettem másnap, inkább szállást kerestem, mert nem akartam az utcán aludni ebben a hidegben. Szerencsére volt helyük, előre kellet fizetni, utána megkaptam a kulcsomat és elmondták, hogy az árban benne van a reggeli, tehát menjek le majd az étkezőbe. Amikor elkérték a személyimet, nagyon izgultam, hogy belém fognak kötni, hogy kiskorúként egyedül vagyok itt, mereven lestem a recepciós lány arcát, de nem vettem rajta észre semmit.

-Szüleid? –kérdezte meglepődve.

-Egyedül vagyok. –válaszoltam feszülten, s közben azon izgultam, hogy be fog-e engedni, de szerencsére nem lettem elzavarva, hanem minden probléma nélkül átadta a kulcsot és már mehettem is. Ez meleg helyzet volt, kiskorúként nem a legjobb dolog külföldön mászkálni egyedül. Épp, hogy csak kipakoltam a fontosabb dolgokat, amikor valaki kopogott. Ki kereshet itt engem ilyenkor? Óvatosan ajtót nyitottam, egy középkorú nő állt az ajtóban.

-Jó estét! Miben segíthetek? –szólaltam meg angolul, reméltem, hogy érti.

-Értesültem egy brit kislány érkezéséről, aki a szülei nélkül érkezett, azt a feladatot kaptam, hogy figyeljek rád, mert bizonyára te vagy az, ezt a szobát mondták. Tehát, ha bármi gond van, fordulj hozzám, a veled szemben lévő szoba az enyém. –nagyon kedves volt, így örömmel fogadtam el az ajánlatát.

-Rendben, köszönöm! –mondtam ugyanolyan kedvesen neki, mint ahogyan ő szólt hozzám. Nagyon tetszett a hozzáállásuk a dolgokhoz és nagyon kedvesek voltak velem. Szerencsére az éjszaka folyamán nem kellett átkopognom hozzá, azonban az étkezőben reggeli közben összefutottam vele.

-Jó reggelt! –köszöntem rá.

-Szia! Hogy aludtál? Ugye nem volt semmi gond? –fordult felém mosolyogva, ez engem is arra késztetett.

-Köszönöm, nagyon jól és nem volt semmi baj. –mondtam.

-Akkor jó. Jó étvágyat és további jó utat!

-Köszönöm. Önnek is! –elgondolkodtam azon, hogy a szálloda egyik vendége lehet csak, vagy az alkalmazott, az utóbbi a valószínű. De akkor miért a vendégek között eszik? Mindegy, ezt már nem fogom megtudni, nem mintha annyira izgatna, úgyis elmegyek innen. Reggeli után összepakoltam, aztán leadtam a kulcsot, közben útbaigazítást kértem, hogy merre találom az edzőpályát. Elmagyarázták, kaptam egy térképet is, ami megkönnyíti a helyzetemet. Elindultam, amerre mondták és pár kérdezés után ott is találtam magam, csak nem volt ott senki, minden be volt zárva. Marha jó, most aztán várhatok, fogalmam sem volt, mikor van itt edzés. De, ha valamit szeretnék, muszáj leszek várni.

Délután három órakor bukkant fel itt a legelső ember, gyorsan odarohantam hozzá, reménykedve, hogy beszél angolul.

-Tud nekem segíteni? –megszólítottam.

-Attól függ miben. –mondta egyhangúan, közel sem volt olyan kedves, mint a szállodában.

-Egy bizonyos személyt keresek, aki ebben a csapatban játszott, azonban eltűnt minden szó nélkül nyomtalanul. –kicsit remegett a hangom az izgalomtól, furcsán nézett rám.

-Mi a neve?

-Christoph Leitgeb. –feleltem.

-Már eligazolt Angliába, rossz helyen keresed, kislány!

-Tudom, de eltűnt és senki sem tudja, hol van. Nem tudod, hol kereshetném. Tudod hol volt az itteni háza? Vagy volt máshol is háza? –faggatóztam, mindenképpen ki kell szednem belőle, feltételezem, hogy ez a fickó a csapat játékosa, tehát tudnia kell.

-Miért adnám ki egy brit lánynak a címét. Különben is az itteni házában már más lakik, tehát itt hiába keresed. –eléggé flegmán viselkedett, ami idegesített, viszont a célomat mindenképpen elakartam érni. –Biztos vagyok benne, hogy Angliában ismerted meg, tehát annyira régóta nem ismerheted, tehát nem áll jogodban felkeresned a lakásán, ha ő nem adta meg neked a címed. –ezzel be is fejeztem vele, amint megláttam több fickót is erre jönni. Odarohantam hozzájuk és egyből a lényegre tértem.

-Christoph Leitgebet merre találom? –ekkor mindannyian összenéztek, nem értették ezt az egészet.

-Már nem itt játszik, hanem Angliában.

-De onnan eltűnt és senki sem találja, el kell mennem hozzá.

-Nem jött ide.

-Tényleg eladta az itteni házát? –kérdeztem kétségbeesetten, ők bólogattak. –Grazba ment? –kérdezősködtem tovább.

-Nem tudjuk hol van, nem beszéltünk vele azóta.

-Lehetséges, hogy odament?

-Ha ide nem, akkor csak odamehetett, már ha egyáltalán Ausztriában van.

-Tudjátok a grazi címét?

-Nem! –mindenki ezt állította, ez ellen nem tehettem semmit, azonban volt egy olyan érzésem, hogy tudják, csak nem akarják kiadni, mondjuk jogos is, de el kellett fogadnom. Megköszöntem, aztán indultam a pályaudvar felé, irány Graz. 

6. rész - Történések

Felicite Tomlinson

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Louis hogyan volt erre képes, mégis miért támadott volna rá egy késsel, mikor a légynek sem tudna ártani. Ismerem Louist és már rég nem olyan, mint régen, képes bárkin átgázolni, csak, hogy neki jó legyen, mert azt hiszi, mindent megtehet. Szemébe mondtam, hogy gyűlölöm, mert így is volt és minden erőmmel kiállok mellette, bár még a nevét sem tudtam, de nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy megkérdezzem tőle. Reménykedtem benne, hogy Louis vagy az edző szólítják majd a nevét, de nem igazán akart megtörténni, biztosan fura neve van, mivel külföldi.

-Louis, remélem van benned annyi lelkiismeret, hogy nem jelentesz fel. –felállt, miközben Louisra nézett.

-Persze, hogy aztán újra rám támadja. –válaszolta Louis durván.

-A jó Isten meg fog büntetni. –ekkor Louis gúnyos nevetésben tört ki, nagyon bunkón viselkedett, ami miatt még jobban ellenszenvessé vált a szememben.

-És te még hiszel abban a szaros Istenben? Nem is létezik! –gúnyolódott továbbra is, nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be neki még egyszer, ezért ismét szembe álltam vele és szólásra nyitottam a szám.

-Muszáj így beszélned vele? Elegem van már belőled, hogy olyan nagyra tartod magad! Komolyan ezzel akarod bebizonyítani, hogy te mindent megtehetsz, és mindenki úgy ugrál, ahogy te fütyülsz? Megmutatom, hogy ez nem így van, és a világon van igazság, egy ártatlan ember nem fogja az életét a börtönben tölteni egy beképzelt ficsúr miatt.

-Nem teheted ezt, Fizzy, a testvérem vagy. Nem lehet, hogy inkább ezt a kis senkit véded, akit nem is ismersz! –kiakadt, de nem tudott meghatni. –Én mentem, erre nincs időm. –tette hozzá, majd kisétált az öltözőből. Nem akartam utána menni, eléggé dühös voltam rá, de szerintem ez kölcsönös volt, amiért nem őt védtem.

-Csak nem jelent fel. –szóltam hozzá, bár belül tudtam, hogy képes rá, de nem akartam még jobban elkeseríteni szegényt.

-Mégis jól kitervelte az egészet. –tette hozzá, időközben az edzőre pillantottam, aki csak értetlenül és csodálkozva állt ott. Nagyon le volt döbbenve, amin nem is csodálkoztam. Nem tudom, hogy mit hitt, de nem is nagyon izgatott, a legfontosabb az volt, hogy én átlátok Louison, ami nagyon elkeserít.

-Akkor eltöltjük együtt a délutánt? –kérdeztem rá félénken, bár nem sok reményt fűztem a dologhoz.

-Sajnálom, de ez most nem alkalmas erre. –mondta lehangoltan, majd indulásra készen állt, az ajtó felé vette az irányt, én meg csak álltam az öltöző közepén lefagyva és a szememmel őt követtem. Ekkor eszembe jutott valami, bár lehet túl későn már.

-Várj még! Megadod a telefonszámod és elmondod a neved? –lehet már nem hallotta, mert utána csak az ajtónak a csapódását hallottam, ekkor gyorsan rohanni kezdtem utána, majd végül utolértem. –Cserélünk számot? –kérdeztem, miközben a telefonomat tartottam felé, hogy értse, miről beszélek.

-Majd máskor, most mennem kell, bocsi! –válaszolta kissé ingerülten, meg is tudom érteni azok után, amit Louis tett vele.

-Akkor áruld el a neved! Én Fizzy Tomlinson vagyok. –aztán mire észbe kaptam, már nem volt sehol, s mikor körülnéztem, kerestem a szememmel, de hiába. Olyan volt, mint egy szellem, egy másodperc alatt láthatatlanná vált. Kint is körbenéztem, de nyoma veszett, ezért kicsit elkenődtem, de hamar túltettem magam rajta, mivel elhatároztam, hogy holnap is meglátogatom.

Mikor hazaértem, Louis már otthon volt, épp magányosan evett a konyhában egy szendvicset, gondoltam csatlakozom hozzá, mivel én is megéheztem, és legalább elbeszélgethetek vele erről az egész esetről.

-Szia! –köszöntem neki kicsit flegmán, miközben a konyhaszekrényhez ballagtam, onnan kivettem egy tányért, majd egy kést, aztán egy zsömlét, amit félbevágtam. Utána megvajaztam, s a hűtőből felvágottat és a zöldségeket, amiket megmostam, feldaraboltam és mindet a szendvicsembe tettem. Helyet foglaltam az étkezőasztalnál Louissal szemben.

-Jó étvágyat. –mondta.

-Köszi, viszont. –reagáltam.

-Haragszol nagyon? –kérdezte megbánóan, ezért kicsit reménykedtem benne, hogy mégis van lelkiismerete és lebeszélhetem arról, hogy feljelentse.

-Hát. –gondolkodni kezdtem.

-Akkor? –kérdezte továbbra is reménykedve.

-Ez csúnya dolog volt nagyon, ugye tudod? De megbocsátok, ha elmondod a teljes igazságot és nem jelented fel. –adtam meg a feltételeket, ekkor szólásra nyitotta a száját.

-Csak miattad tettem, a te érdekedben, elakartam távolítani tőled, mert nem akarom, hogy csalódj. Kérlek, ne barátkozz vele, kerüld el, ne foglalkozz vele. Kérlek! –szinte már könyörgött, de ez nekem nem fog menni. Igenis érdeklődöm felőle és szerintem nem lehet nagy baj, ha csak barátok maradunk, én is tisztában voltam vele, hogy még nagyon fiatal vagyok és ráérek még erre, illetve ő sem nőként tekintene rám, hanem kislányként kezelne, mivel sajnos életkorilag még az vagyok, ha külsőre már nem is.

-Miért ragaszkodsz ennyire görcsösen ehhez? Ennyire ellenszenves neked, vagy mi? –felháborodtam, azért mégse kérjen ilyet és jogában áll megmondani, hogy kikkel töltöm el az időt, mert még kiskorú vagyok. Viszont jóval érettebbnek számítok a koromnál és csak a testvérem, nem is az apám, kicsit visszább vehetne, főleg úgy, hogy egészen idáig felénk se nézett, vagy csak nagyon ritkán. Nem baj, ha majd visszamegy, akkor egész nyugodtan kijárhatok az edzésekre suli után.

-Téged akarlak óvni. Kérlek, ne találkozz vele. –minél jobban tiltja, annál jobban keresni fogom, majd pont ő ré fogok hallgatni. De majd úgy teszek, mintha beleegyeznék, s a háta mögött majd azt csinálok, amit akarok.

-Ha ennyire akarod, de akkor ne jelentsd fel. Ugye még nem tetted meg?

-Nem, de akkor nem is fogom. Jobb a békesség. –felelte, s ennek örültem is, reménykedtem benne, hogy tényleg állja a szavát.

Másnap reggel anya elküldött a boltba zsömléért és tejért, mivel tegnap este elfogyott és addigra már zárva volt minden. Épp nézelődtem, amikor az újságos résznél Louis arcát pillantottam meg, erre felfigyeltem és azonnal le is vettem a polcról, hogy beleolvassak. Érdekelt azért, hogy miket írnak róla. A kép felett hatalmas betűkkel a következő volt ráírva: „BOTRÁNY! Louis Tomlinsont megtámadták!”

Tátva maradt a szám a cím elolvasása után, mivel ez úgy, ahogy van, hazugság, amit Louis is megerősített, bár sajnos bizonyítékom nincs rá, illetve fültanú sem, mivel kettesben tárgyaltuk meg ezt a dolgot. Simán eltudtam volna képzelni, hogy aztán letagadja a dolgokat, s szegényt mégis feljelenti, akkor viszont annyi neki. Csak nem ilyen szívtelen. Úgy gondoltam, meg kell vennem ezt, gyorsan rohantam is a pénztárhoz és hazafelé rohanni kezdtem, minél előbb el szerettem volna olvasni. Otthon az ajtónál összehajtottam és betettem a kabátom belsejébe, hogy mások ne láthassák meg.

-Megjöttem. –kiáltottam, de senki nem volt a nappaliban, a szatyrot letettem a földre, a kabátomat ledobtam a kanapéra, most csak az újság érdekelt. Miután átvettem a papucsomat, rohantam is fel a szobámba kezemben az újsággal. Leültem az ágyamra, majd kinyitottam az adott oldalon és olvasni kezdtem:

„Louis Tomlinsonra egyik csapattársa késsel támadt a tegnapi edzés után az öltözőben. Azt pontosan nem tudni, hogy mi volt a veszekedés tárgya, de a végére elfajultak a dolgok. Szerencsére az énekesnek nem esett komoly baja, mert még időben sikerült kimenekülnie, azonban a támadója később mindent tagadott, pedig utána meg is találták a kést az öltözőben. Az ügy még nincs lezárva.”

Mérgemben falhoz vágtam az újságot, egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan hordhatnak össze ennyi hazugságot. Egyáltalán hogyan került ez a sajtó tudtára, mivel úgy tudom, hogy újságírók nem tartózkodtak akkor ott. Mi van, ha Louis tette? Ennyire hiányzik neki a botrány? Na jó, jobb ha nem beszélek neki erről, mert már nem akartam túltárgyalni ezt, különben is idegesített.

Hamarosan kezdődött a délutáni edzés, terveim között szerepelt az is, hogy odamegyek én is, ugyanis alig várom, hogy lássam, és bizonyára ma eljön velem utána, mert nem valószínű, hogy a tegnapihoz hasonló dolog történik. Még idő előtt elkészültem, felvettem a kabátomat és a cipőmet, aztán Louist is megvártam, s mikor meglátott elkészülve, kissé meglepődött.

-Te hová mész? –kérdezte meglepődve.

-Jövök én is az edzésre. –feleltem magabiztosan.

-Azt hittem már megbeszéltük. –mondta szemrehányóan.

-Csak kíváncsi vagyok az edzésre. Kezdem megszeretni a focit. –füllentettem, bár tudom, hogy gyenge kifogásnak tűnt, s ezt sehogy sem tudtam volna kimagyarázni, mert már mindent tud és akármit hazudhattam volna neki, nem hitte volna el.

-Jaj, Fizzy, már ismerlek. Nem jöhetsz, mert megbeszéltünk valamit, és szeretném, ha ahhoz tartanád magad. –mondta, majd megindult az ajtó felé, ahonnan kilépett. Jobb is, ha hagyom menni, majd odamegyek titokban utána, de ott ügyelnem kell arra, hogy nehogy észrevegyen, ami ugye nem lesz egyszerű.

Egy fél óra múlva én is elindultam, azonban buszra kellett szállnom, amit nem gondoltam megterhelőnek, bár autóval mégiscsak kényelmesebb lett volna, ráadásul gyorsabb is, mint ez a vacak jármű. Lassan odaértem, már elkezdődött az edzés, azonban nem mehettem a nézőtérre, mert ott Louis azonnal észrevenne. Megvártam az edzés végét, s mikor a játékosok az öltöző felé igyekeztek, én messzebbről őt kerestem a szememmel, de nem láttam, sehol sem volt. Kicsit körülnéztem, de hiába. Lehetséges, hogy a tegnapi miatt nem jött el?

Louis Tomlinson

Mikor megérkeztem, azonnal Leitgebet kerestem, azonban ő nem volt még ott, de közben reménykedtem, hogy majd később megjelenik, azonban nem így történt. Kicsit sokat képzelt magáról, hogy fogta magát és nem jött el az edzésre, mert ő úgy gondolja. Felháborító.

-Hallottátok a tegnapi esetet? –hoztam fel a témát, kíváncsi voltam. Ekkor rám néztek és mindannyian igennel feleltek, de nem fűztek hozzá semmit. –Nem is vagytok meglepve? Majdnem megölt! –folytattam, de semmi reakció, mintha itt sem lennék. –Halljátok? –mondtam már hangosabban.

-Ja, mi azt hallottuk, hogy te tetted be a kést, hogy megvádolt, nem tudjuk mi az igazság, de nem is érdekel minket.

-Fogadjunk ő mondta! –felháborodtam, azonban tényleg így volt, azonban nem ismerhetem be, mert azzal csak magammal szúrnék ki.

-Hát igen, de nem tudja senki az igazságot, csak ti ketten, ezért mi ebbe nem szólnánk bele. De csalódottak lennénk, ha kiderülne, hogy neki van igaza, mert nem ilyennek ismertünk meg. –ekkor kissé elkeseredtem, mert még én sem ismertem magamra, s nem fért a fejembe, hogyan tehettem ezt, de ez hirtelen felindulásból történt és csak Fizzy miatt.

Kiballagtunk a pályára, s mielőtt elkezdtük volna a bemelegítést, edzőnknek volt egy-két szava hozzánk, látszólag, valami fontos dolgot szeretett volna velünk közölni.

-Uraim! Mielőtt belevágnánk, valamit el kell mondanom. Gondolom, már mindenki tudja, mi történt tegnap Tomlinsonnal. –közben a szemével kereshetett valakit, azt is tudom, hogy kit, de az az illető nem jelent meg. Aztán rám nézett és ismét szólásra nyitotta a száját.

-Vagy inkább mondjam úgy, hogy az új csapattársatokkal? –nézett rám szúrós szemekkel, ekkor kissé megszeppentem és el is szégyelltem magam, azonban az utóbbit nem igazán lett volna előnyös kimutatni. Most neki hisz? Hát, de igaza is van! Akkor mégiscsak jogos.

-Mire akar ezzel célozni? –kérdeztem megszeppenve.

-Hogy talán mégis ő mond igazat. –felelte.

-Nem, az nem lehet! Én nem lennék erre képes. –védekeztem.

-Edzés után elmegyünk és beszélgetünk vele. –adta meg a végső szót, aztán hozzá is kezdtünk a bemelegítéshez. Nem vártam egyáltalán az edzés végét, mert nem sok kedvem volt elmenni ahhoz az idiótához. Mégis mit mondhatnék neki?

Az edző odavitt engem a lakásához, felcsöngettünk hozzá, én meg idegességemben doboltam a lábammal, azonban senki nem nyitott ajtót.

-Itthon van egyáltalán? –kérdeztem.

-Nem tudom, mert telefonon már reggel óta nem tudom elérni. –válaszolt, miközben előhúzta a telefonját a zsebéből és pötyögni kezdett, aztán a füléhez emelte a készüléket. Ez azt jelentette, hogy ismét elérni próbálta őt, azonban még most sem vette fel, aminek örültem is. –Nem veszi fel. –kijelentette, aztán visszacsúsztatta a zsebébe.

-Akkor menjünk. –mondtam, majd megindultam.

-Rendben. Szia! Remélem, holnap előkerül. –elköszöntünk egymástól, majd egyből hazamentem, s az első utam Fizzy szobája felé vezetett, ahová be is kopogtam.

-Gyere! –kiabálta és ekkor megkönnyebbülést éreztem, hogy nem jött ki a pályára és tartja a szavát. Lenyomtam a kilincset és beléptem hozzád.

-Köszönöm! –szóltam hozzá, miközben lehajtottam a fejem szégyenemben.

-Mit köszönsz? –kérdezte meglepetten.

-Hogy nem jöttél ki és nem akarsz vele találkozni. Egyébként nem is jött az edzésre és telefonon sem lehet elérni, csak úgy mondom. –ekkor felkapta a fejét és szemei kikerekedtek az ijedségtől.

-Mi történt vele? –kérdezte ijedten, ezek szerint mégis érdekli, ami miatt kicsit csalódott lettem, azonban reménykedtem abban, hogy többé nem fog visszajönni. Tudtam, hogy szerződése van, tehát ez teljesen lehetetlennek tűnt, de a remény hal meg utoljára.

-Nem tudom, de lehet, hogy visszamegy Ausztriába és ide nem jön többé. –talán így könnyebben elfelejti, ha ezt hazudom neki.

-Ez nem lehet igaz, neki itt a helye! –emelte fel a hangját és halálra aggódta magát, ami csak még jobban felbosszantott.

-Neki nem itt van a helye, nem itt született. Hazaakart menni és kész. Ez van, fogadd el! Még időben, mert szerencsére még nem ismerted, így kevésbé fájdalmas. Körülbelül egy hét és elfelejted. –próbáltam megnyugtatni, de ettől csak még zaklatottabb és idegesebb lett.

-Ez nem lehet igaz! Miért nem szólt nekem!

-Mert nem ismer téged. Miért szólt volna? És felejtsd el őt, számunkra ő meghalt, mert nem jön vissza. –bár úgy lenne, ezeket csak Fizzynek mondtam, de tudtam, hogy visszafog jönni.

Pár nap múlva egyik reggel arra ébredtem, hogy Fizzy hagyott egy üzenetet a konyhaasztalon elhelyezve. Mivel én keltem a legkorábban, én vettem észre legelőször.

„Ausztriába repültem, hisz azt mondtad ott van. Megkeresem és érzem, hogy rátalálok!”